Mindennapi beszélgetéseinkben nem nagyon hallani az ámokfutó kifejezést, talán túlságosan is választékosnak, irodalminak ítéljük, ám napjainkban a médiában annál gyakrabban, mondhatni, már napi rendszerességgel megjelenik. Bár a felületes fogalmazásban „valami bolond” értelme is van, nem helyettesíti a pontos jelentéssel bíró ámokfutó szóképet. Az ámokfutó eszement dührohamában vagy tébolyában vaktában gyilkoló személy, aki őrjöngve rohangál, izgatott, ingerlékeny és erőszakos, beszámíthatatlanul viselkedik, teljesen véletlenszerűen mindent és mindenkit megtámadhat. A futót mindenki érti, aki magyarul tud, a kibogozandó érdekességet az ámok okozza, amely több nyelvben is azonos. A nyelvészek szerint az ámok szülőhazája a maláj nyelv, a legendás ámokfutásról legelőször James Cook kapitány tudósított a naplójában, amelyet az 1770-es, föld körüli expedíciója idején írt. Egyes maláj törzsek harcosai, ha csatát veszítettek, csalódottságukban mindenkit elpusztítottak maguk körül, addig őrjöngtek, ameddig megölték őket, vagy amíg meg nem ölték saját magukat. A jelenség békés időkben is előfordult, a maláj hiedelemvilág szerint az ámokfutás önkívülete alatt az embert a gonosz tigrisszellem szállja meg, ez veszi rá arra, hogy vérengzésbe kezdjen. A maláj „pukul amuk” jelenség és kifejezés előbb a holland, majd a brit gyarmatosítók nyelvében tűnt fel, általánosabb ismerete és elterjedése a 19. században kezdődött.

Ma már gyakran használják átvitt értelemben is, amikor jóformán a semmiből előjövő, konkrét magyarázat nélküli erőszakos, tudatzavaros állapotot próbálják leírni, pl. politikai vagy zaklatási, féltékenységi ámokfutás. Az ámokfutók súlyos mentális vagy érzelmi problémákkal küzdenek, és szükségük van orvosi segítségre. Egyre gyakrabban előfordulnak a modern társadalomban, és számos tragikus eseményhez vezetnek. Az ámokfutás pszichológiai térképét az irodalomban, azaz a filmművészetben R. W. Fassbinder és Michael Fengler 1970-ben bemutatott Miért lett R. úr ámokfutó? című filmje rajzolja meg hitelesen és meggyőzően. Raab úr, a műszaki rajzoló és mintapolgár tökéletesnek látszó életet él, aztán egy amúgy jellegtelen napon vajon váratlanul válik ámokfutóvá?! „Az emberi kapcsolatok nem korszakfüggőek, a viselkedésminták állandóak, talán lerázhatatlanok is, legyen szó rokonsági vagy munkahelyi hierarchiáról, írja Molnár Zsófia Semmi nosztalgia című esszéjében (Élet és Irodalom, 2024). A Miért lett R. úr ámokfutó? a játszmák aprólékos természetrajza, azoké a játszmáké, amelyekbe óhatatlanul és szinte észrevétlenül bele-belecsúszik az ember, és egyszer csak azon kapja magát, hogy fogalma sincs, mikor és hogyan, de már eldőlt, ki a nyertes és ki a vesztes. És tehetetlenségében vagy beletörődik önnön kisemberségébe, vagy nem bírja tovább elviselni, hogy a közvetlen környezete mennyire nem vesz tudomást róla, és mennyire mást akar, mint ő.” Fassbinder műveiben a társadalmi elvárások miatt megsemmisült emberi kapcsolatokat, az érzelmi és lelki válságot boncolgatta. Amikor! Amikor valaki elhagyatottnak és „kiselejtezettnek” érzi magát, megpróbál segítséget kérni, de a segélykiáltását senki nem hallja meg. Amikor nem is akarják meghallani. Amikor az emberek egyszerűbbnek tartják elmenni mellette, sorsára hagyni azzal, hogy úgysem tudnának neki segíteni. Amikor talán csak annyi kellene, hogy valaki önzetlenül egy kis időt szánjon rá és megkérdezze: na és te hogy vagy? Aztán valódi érdeklődéssel meg is hallgassa a választ. Amikor az ámokfutást a mérhetetlen és pusztító magány tigrisszelleme okozza. Amikor a sokféle magamutogatás lehetősége és egymás nézegetése nem azt jelenti, hogy kíváncsiak is vagyunk egymásra. Amikor/mert ez olyan mindennapi, hogy jószerével észre sem lehet venni a nemtörődömség, az egoizmus adott és kapott újabb és újabb elcsattanó pofonjait… mindaddig, amíg a másik csak tűri. Tűri, hagyja, engedi hol némán, hol közönnyel, hol kétségbeesetten és már nem mer, nem tud segítséget kérni. Kiszámíthatatlan az a pillanat, amikor feladja és ámokfutásba kezd. Bosszút áll, de főleg azt akarja kikényszeríteni, vegyék észre, hogy létezik. Tényleg alig tartjuk „létezőnek” azt, aki a visszahúzódó csendet kedveli, aki nem hajlandó erkölcsi aggályok nélkül, önzőn és harsányan átgázolni másokon és csak a saját érdekérvényesítését szem előtt tartani?! Én! Én! Én! „Magabiztos” egókkal szembesülünk nap mint nap. Muszáj csodálni és irigyelni őket? Tényleg kiválóságok? A kivagyiság versenye pusztító ámokfutás. Szerencsére voltak, vannak, lesznek kivételek. Nagyemberekről szóló, példaképnek is tökéletes, kedvenc anekdotáim között Fassbinder és az ő humora előkelő helyet foglal el. Az anekdota szerint New Yorkban egyszer egy járókelő örvendezve felismerte, megszólította az utcán és azt kérdezte: Ugye, ön Fassbinder, a neves német filmrendező? A válasz: Jaj, dehogy! Fassbinder túl nagy ember ahhoz, hogy csak úgy sétálgasson az utcán.