Ha az alábbi történet szóról szóra a valóságról szólna, akkor nem úgy kezdenék fecsegni, mint most, hogy hol volt, hol nem volt, hetedhét országon és az üveghegyen túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy városka. Akár igazi, akár képzelt, mint minden város a világon, ezt is eszes emberek vezették, akik fontosnak tartották, hogy legyen saját történelmi örökségük, amit meg lehet mutatni az idetévedő turistának, és mivel találtak egy erre megfelelő épületet, nagy ünnepséges felhajtással réztáblát tettek rá: „Pap Mihály háza. Ebben a házban tartózkodott nyolc órát ébren, lúdtollal kezében folyton-folyvást írva, és tizenhat órát aludva 1755-ben páter Gyalogi János versíró.” Hangsúlyozom, hogy a városka akárminő képzelt és kitalált lett légyen is, Gyalogi János jezsuita páter valódi, élő személy volt, földi élete 1686 és 1761 között kezdődött, zajlott és végződött, neves hitszónok és hittérítő volt, magyar Cicerónak nevezték, Gyöngyösön született, de életének javát Erdélyben töltötte Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen. Az irodalomtörténet „furcsa versezetek, helycsúfolók” írójaként is számon tartja, amint ez a Hatvanhat csúfos gajd. XVI–XVIII. századi magyar csúfolók és gúnyversek című kötetből is kiderül (Bp., 1983). A mai olvasó számára a gajd jelentése elhomályosult, úgyhogy segítségül hívom Czuczor–Fogarasi A magyar nyelv szótárát (Bp., 1862): „Gajd: nagy örömzaj, széles kedvűek lármája, üvöltő hangja; ittasok, részegek éneke.” A furcsa versezet, csúfos gajd tehát 1755-ben született, játékos szellemiségét befogadva éreztem magam feljogosítva, hogy Gyaloginak a hol nem volt városomban helyet biztosítsak. Remélem, megbocsát, ha letekint rám azon felhőkről, amelyek az általa megénekelt Hargita felett tornyosulnak. Idézet a Hargita-gajdból: „Felteszi kalapját, / Füstölgő sisakját / Nagy Hargitta [megjegyzés: a ’tt’ eredeti, egy erre kóborló magyar nyelvész doktori értekezésének is témája lett]. / Köddel emelkedik, Éggel vetekedik, / Fú a szele. / Induljatok, lóduljatok! / Akit ér, megrontja. / Erdőt, mezőt bántja / Jégzáporral. // Szikrázik ősz haja, / Villámlik oldala, / Menkő szakad. Vadak megrémülnek, / Bába nélkül szülnek, / Ijedtekbe. / Induljatok, lóduljatok! / Árad kék Küküllő, / Jaj, pipei szőllő, / Kőzápor jő. // Jaj, gonosz Hargita! / Kőhalom tonnákkal / Puskaport hozz. / Székelység székestől / Pusztul mindenestől / Egy havasért. / Induljatok, lóduljatok! / Oldalát vágjátok / Fenékig hánnyátok / Csákányokkal. // …A tanács végezte, / Négy pap pecsételte, / Hánnyátok el, el. / Szent István havában, / Pap Mihály házában / Ban, ban, ban, ban. / Teljes gyűlés, / Lén végezés. / Nagy haraggal / Ásókkal, kapákkal, / Hargitát hánnyák el. / Hánnyák el, el!” A város nevezet természetesen nemcsak Pap Mihály házát, hanem sok más épületet, virágoskertet, játszóteret is jelent, és legfőképpen a lakosokat, mindközönségesen a népet. A másik épület, ha addig kibírja, száz év múlva lesz történelmi emlék, nem magánház, a népnek épült. Úgy épült, hogy a város szülötte Simon összehaverkodott a miniszterelnök-helyettes unokaöccse feleségének bátyjával, így hozzájutott bizonyos uniós pénzekhez, így épült, úgy épült, a népnek épült.

Épült: annyiszor hangsúlyozták, az ember már azt hihette, hogy minden más ház, csak úgy lett magától, gomba módra kinőtt a földből. Multifunkcionális, mondta Simon, városunk híres szülötte, akiből híres politikus, híres vezető lett egy híres pártban, hazajött elvágni a bejárat előtt kihúzott ünnepi avatószalagot, mondván: a népnek épült és az enyém… izé… a miénk. Már egészen a miénk. Mert kik vagyunk mi itt a szent hegy, mármint a Hargita lábánál? Kik vagyunk mi, emelte fel a hangját szónoki magaslatokba, és hatásszünetet tartott. Ejsze, székelyek, vigasztalta valaki a közönségből Simont, mert azt hitte, a nyomorult olyan régóta él máshol, hogy tényleg összezavarodott a ki kicsoda kérdésében. Az illetőnek nem volt érzéke az ilyen szónoki trükkökhöz, azt hitte, ha kérdezik, válaszolni kell. Most persze a költői kérdés esete forgott fenn, a szónok mérhetetlenül ideges lett a közbeszólásra. Én Simon vagyok. Tudjuk, kezdték vigasztalni mások is. Ezek után mindenki bement a multifunkcionális, immár hivatalosan középületté nyilvánított ház tágas termébe, amit a helyiek ettől fogva nemes egyszerűséggel az új korcsomának neveztek, mert azt könnyebb volt megjegyezni, mint a multifunkcionálist. Egy diáklány az ünnepi alkalmakhoz illő szokás miatt elszavalta Gyalogi János Hargita-gajdját, megemlékezve arról is, hogy a vers hanemegyeb-ejsze itt született. A nép egyszerű gyermeke pedig szintén szokás szerint azon búsult, hogy bántják a Hargitát. Ne törődj vele, mondták mások, ha Isten is úgy akarja, biza a helyén marad. Az ingyenpálinka megbékítette a békétleneket, és a béke jeléül sorra kezet fogtak egymással. A férfiak ecsémnek nevezték Simont, és vállon veregették, amitől szegény csuklani kezdett.
(Folytatása következik)