Egyre gyakoribb a kétségbeesést és bizakodást egyként magában foglaló kijelentés, hogy a remény hal meg utoljára. Ez nehezen értelmezhető, ha a viselkedéskutatók szemüvegével vizsgálódunk, akik különösen az egyedülálló emberek esetében nemegyszer megtört remény szindrómáról, megtört remény hatásáról beszélnek, és mondják ezt egyszerűsített esetleírással olyanokról, akik például ilyenkor a nyári látogatások, vaká­ciózások elmúltával, de járványok vagy riasztó háborús okok miatt is attól szenvednek, hogy hiába várják szeretteik, távol élő hozzátartozóik látogatását. A szakértők állítják, hogy nyáron, ami az ide-oda utazások ideje, és nagy ünnepek alkalmával még a legmagányosabb magányosok is egyfajta reményteli várakozással tekintenek a holnapra, mert olyan lehetőséget várnak tőle, amikor kényszerű remeteségük feloldódik egy boldog ta­lálkozásban, valakinek csak-csak eszébe jut, hogy ők is léteznek. Aztán ahogy a csodavárás szertefoszlik, ez a félénk optimizmus elillan, mert az egyedül élő rádöbben, hogy reménye, várakozása hiábavaló volt. A vissza nem fordíthatónak érzett lemondó belenyugvások, öngyilkosságok általában ilyenkor következnek be. Vajon meddig tud erőt adni a halhatatlannak látszó remény nagytestvére az ősbizalom? A megtartó hit abban, hogy a csalódások ellenére is az ember bízhat a világban.

A parapszichológusok az ősbizalmat kozmikus energiaként írják le, amivel minden egyes lélek rendelkezik már születése előtt, vagyis amikor testet öltve belép az általunk valóságnak nevezett földi életbe. A lélek tehát kész energiacsomaggal érkezik, amely magában foglalja az érzékszerveken túli észleléseket, nevezik hatodik érzéknek is, a tisztánlátás, a jóslás vagy prófécia képességét. Mindezeket nem is tartják természetfelettinek, hanem az embert hibáztatják azzal, hogy a civilizációval elveszítette az érzelmi és mentális fogékonyság egy részét, bár nemegyszer maga is átéli, mégsem hisz például a telepátiában, inkább véletlennek nevezi. Az ősbizalom teremtődése a tudomány tárgykörében a csecsemő és az anya kapcsolatának tanulmányozására szűkül, a csecsemőnek az anya jelenti a kapcsolatot a külvilággal, így az iránta érzett bizalom alapozza meg a külvilághoz fűződő későbbi viszonyulását. Ha megkapta a megfelelő szeretetet, bátorítást az első önálló lépései­ben, egyben megkapta az ősbizalom érzését is, hinni fog abban, hogy bízhat a világ támogatásában. Az ősbizalom hiánya vagy sérülése családon belüli erőszak vagy közöny miatt viszont úgy formálja a személyiségét, hogy később egyáltalán nem, vagy csak nehezen fog megbízni másokban. Végletes esetben e példákra alapozva tökélyre fejleszti az ellenségképek gyártását. Sok ellenség még több magányt, a meg nem értettség kiterjesztése még több ellenséget vonz. A kiszámíthatóság jelenti a biztonságot, mondják még azok is, akik elalvás előtt nem képzeletbeli bárányokat számolnak, hanem az ellenségeiket. Csodálatos világkép, amit nemegyszer vallásos hit is átitat, amikor azt mondogatjuk, hogy a remény hal meg utoljára, de ki válaszol a mindenkori áldozatok kérdésére, a miértekre, amikor az ősbizalom, akár mint kozmikus energia, akár mint boldog gyermekkorban szerető gondoskodásból ajándékba kapott útravaló egyszer csak fogytán van, eltűnik egészen. Gondoljuk el, hogy a testi bántalmazás pillanatában semmilyen naiv ősbizalom nem segíti a túlélést az agresszorral szemben még békés időkben sem, amikor egy holdfényben andalgó magányos embert megtámadnak, kirabolnak. Megtört remény szindrómát élnek át a vesztesek, amikor folyton az nyer, aki önző és visszaél a saját erejével. A közösségi tragédiák is egyéni tragédiák összességét jelentik. Vagyis ilyen a világ, és semmilyen ősbizalom és remény nem képes ezt egészében megváltoztatni? Bármerre is nézek, azt látom, hogy napjaink lélektani kulcsszavai a bizalomnélküliség és a bizonytalanság, vagyis ezek folyamatos megélése. Közben rájövök, hogy ennek az ellentéte is igaz, de ritkábban elég látványos ahhoz, hogy beszéljenek róla. Mintha az „eseménytelen” békés mindennapokban éldegélő közösségektől olykor megpróbálnák elvenni a „kicsinyes” normalitáshoz való jogot. Ennek többféle megjelenési formája lehet: a nyilvánosságban való tündökléses történelmi vezérszereptől, a tömeges rajongástól az egyéni közönyig és ugyancsak tömeges kiszolgáltatottságig mindenféle valóság és mesterkedés leírható. Energiaadók és/vagy energiavámpírok? Passzívan befogadjuk az idegen energiákat vagy tudunk választani is? És melyik van előbb? Azoknak hiszek, akik abban hisznek, hogy a már túlélő további túlélése az ember érzelmi és mentális rugalmasságán áll vagy bukik. Mivel tanítható és tanulható, fontos tantárgy lehetne közösségi vagy családi oskolákban! Hogy milyen gyorsan és milyen cselekvésekkel tudunk megújulni a csalódások után, erőre kapni, visszalendülni a bizonytalan, halálos mélypontról és belekapaszkodni a világba. Nem biztos, hogy a megtört remény hatása a teljes reménytelenség. Lehet, hogy egy új remény születésének bábája.