Jácinta középszerű nő volt, egyetlen kirívó tulajdonsága, ha szabad ezt minősíteni, a neve volt, amelyet sokan Jácintra rövidítettek. A Jácint viszont férfinév, az egyetlen a magyar nyelvben, amely egyben egy virágnak a neve is, de mivel virágneveket a lányoknak szokás osztogatni, sokszor maradt a Jácint. Történt évekkel ezelőtt, hogy Jácinta egy pályázati felhívást olvasott az újságban, eltöprengett azon, hogy ő is próbálkozhatna, hogy olyan sikeres legyen, mint mások, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Félénken tanácsot kért egy barátnőjétől, aki azt tanácsolta neki, hogy kérjen tanácsot valakitől, aki ért ehhez a tudományhoz, meg is nevezett egy kiválóságot, akit ő közelről ismer, adhatna néhány tanácsot, ötletet, mibe kerül ez neki, és ezzel egyengetheti a Jácinta útját. Így kezdődött vagy talán másképp? Jácinta a sikeres pályamunkájával egy csapásra kiemelkedett a középszerűségből. És meglelte élete vezérelvét. Tanácsot kell kérni a munkahelyi, baráti, sőt szerelmi ügyektől az őszi uborkaeltevésig mindenben, és lehetőleg minél több ismert, köztiszteletben álló személytől. Eltelt néhány év, amikor a tanácsadók rádöbbentek, hogy véleményükkel együtt a személyük is közszemlére kerül, hol dicséret, hol rosszallás formájában. Jácinta ugyanis ezeket a jóindulattal adott tanácsokat nemcsak felhasználta, hanem nyíltan ütköztette is egymással. Az éberebb tanácsadók már óvakodtak ötletekkel segíteni Jácinta „tudományos” munkásságát, mert a háttér-információkban, vagy nevezhetjük pletykálkodásnak is, Jácintának az lett a híre, hogy veszedelmes intrikus, aki még régi jó barátokat is képes egymásnak ugrasztani. Jácinta ebből kezdetben keveset vett észre, lubickolt vélt sikereiben, fel-felkerekedett tanácskérő körútjaira már közvetítők nélkül, személyes ismerősként kopogtatott irodák és otthonok ajtaján, hogy átadjon egy-egy csokor virágot, legszívesebben jácintot, de hát ez idényvirág, és nincs egész évben tavasz. Tanácsok nélkül viszont csak az akarnoksága maradt, amivel nem sokra ment. Amikor már annyira fagyos lett körülötte a levegő, hogy többen a köszönését is csak félvállról viszonozták, akkor panaszáradaton tutajoztatott, nevesített ellenségképekből hajtogatott origamialakokat vitt szerteszét, élőszóban, akihez még tehette, levélben e-mail-fiókokba és hagyományos postaládákba azokhoz, akik már nem álltak vele szóba. Egyszer csak eljött az a nap, amikor Jácinta tanácsadói összegyűltek, hogy egymástól kérjenek tanácsot vele kapcsolatban. Egy kisegér sajtcsapdája, mondta a valamikori barátnő és letiltotta telefonjában a Jácinta számát. Virágot Algernonnak, tódította az irodalom szakos, akinek mindenről folyton regények jutnak eszébe, most még a telefonjában is adatokat keresgél, míg megtalálja a szerző nevét, amire nem emlékezett: Daniel Keyes 1966-ban megjelent regénye, magyar fordítás 1968, a Kriterion Könyvkiadó is megjelentette 1979-ben. Jó rég volt, de ki az az Algernon, kérdezik. Algernon, a kis fehér egér a tudósok segítségével, azaz egy kísérleti agyműtét után egérzseni lett, soha nem látott módon tájékozódott bonyolult labirintusokban. A regény emberi hőse Charlie is hasonló utat jár be, ügyefogyott gyámoltalan, a maga módján elégedett az életével, kivéve titkos vágyát, hogy olyan okos legyen, mint mások. A tudósok hozzásegítik őt ehhez. Az ajándékba kapott óriási intelligenciahányados azonban csak ideig-óráig működőképes, fokozatosan hanyatlik. A tudóssá lett Ember végignézi a kisegér hanyatlását és tudja, hogy rá is ez a sors vár. Egy idő után a Természet, bár elárulták, nagylelkűen visszaveszi őket a saját kebelére, mindketten úgymond visszafejlődnek az eredeti állapotukba. A szerző a pszichológia professzora, meggyőzően bizonyítja, hogy a puszta intelligencia nem minden, hiába a siker, hogyha a társadalmi érzékenység, saját személyiség fejletlen és megrekedt egy alacsony szinten. A visszaesés törvényszerű, és rohamosan be is következik, hogyha a tudás nem saját munkán, hanem folyamatos külső segítségen múlik, mintha egy vedret csordultig töltenének vízzel, majd kitennék a tűző napra, a víz lassan-lassan elpárolog belőle, ha már nem pótolják. Itt egy régi könyvismertetőben azt írják, hogy a regény a tudásvágyat, a szellem nagyságát jeleníti meg, és ezért szerethető Algernon és Charlie. Ámde! Szerintetek szerethető ez a se fel a hágón, se le a lejtőn megrekedt, tolakodó, nagyképű, gyűlölködő Jácinta? Valójában mi tettük ilyenné? Akinek a nevét éppen most törlitek a telefonotokban. Az irodalom olvasását, ugye, felesleges időtöltésnek tartotta, álszent megfogalmazásában nem volt rá ideje, mert lefoglalta a tudományos munkája. Úgyhogy ebben a pillanatban csak ez jut eszembe róla: Virágot Algernonnak!