Két könyves hír. A derűlátó: szeptember 28-án megnyitják a budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A borús: megyénk egyik városi könyvtárában újfent lomtalanítottak, könyveket selejteztek, magyarán kidobtak, és bárki, a szelektív szemétgyűjtő is elviheti. Nem hír, hogy a postaládámban egy röpke lapot, mai szóval röplapot találtam a koncentrált céklalé reklámjával: 15%-kal növeli a sportteljesítményt. Ilyen cetlik már ott ékeskednek a szelektív szemétgyűjtésre kijelölt dobozban, az enyém is ott landol. Röpke körzáró gondolatom támad. Folyton-folyvást könyvek jelennek meg. A könyvtárosok sportteljesítménye a könyvcsomagok cipelése, rájuk fér a céklalé. A kidobott könyvek újrahasznosított papírjából készülhetnek az új röpke lapok. Ezek újrahasznosításából új könyvek jelennek meg. A nyolcvanas években volt egy mára kevésbé érthető politikai vicc: a vonat begördül az állomásra, az utasok felszállnak rá. A vonat elindul, de néhány perc múlva megáll a nyílt pályán, mert a kalauz meghúzza a vészféket. Várnunk kell, mondja, amíg ideér a mozdonyvezető. Ma az a vicc, hogy a vonathoz nem kell mozdonyvezető, az autóhoz sofőr, a repülőgéphez pilóta… a könyvhöz író, a könyvkiadáshoz nyomdász, a könyvtárhoz könyvtáros, viszont a számítógépes munka ismerete mindenkinek kötelező. Írók még léteznek, de igazi „kéziratok” már alig (ódon, múzeumi tárgy, ritkasága miatt érdemes gyűjteni). A szó eredete arra a régen volt gyakorlatra utal, hogy az író papírlapokra vagy akár az újság szélére valamilyen íróeszköz segítségével leírta a szavakban megjelenített gondolatait. Ezt vette kézhez egy egész könyvértő csoport, azaz olvasószerkesztők, irodalmi szerkesztők, korrektorok, hogy kigyomlálják a helyesírási vagy stílushibákat, majd a nyomdász adott könyvformát mindennek. Megesett, hogy a szerzőnek mindebbe beleszólása sem volt, miután leírt szavait pénzért eladta. „M. M. mindig azt akarja nekem bebizonyítani statisztikai alapon, írja a híres nyomdász, könyvkiadó és könyvkereskedő Kner Imre 1943-ban, hogy az új generációnak feltétlen különbnek kell lennie, mint a régi volt, tekintve a világ haladását. Éppen nemrég is azt kifogásolta, hogy én nagyon szeretem a régieket, pedig íme, itt van a dicső modern tipográfia az ő gépeivel. Persze, hogy azt írhattam rá, hogy a régi élt a maga primitív szerszámával, a mai meg visszaél a remek gépeivel.” A könyvtárgy elpusztításához is remek gépek állnak rendelkezésre: az újrahasznosítás nevében bezúzzák a teliírt papírok tonnáit, így lesz a „szavakból és a gondolatból” csomagolópapír, tasak, röplap… Romániában az 1944–1965 közötti időszakban megjelent, majd a 80-as években a cenzúra miatt visszavont könyvek, folyóiratok a politikai ürügyek, netalántán valós raktározási gondok miatt olyan sok megsemmisítési hullámnak voltak kitéve, hogy ami megmaradt belőlük, abból sok szinte könyvritkaságnak számít. A könyvőrzésben az antikváriumosok munkája az egyik legtiszteletreméltóbb könyves szakma ma, amikor a könyvtáraknál állandó gyakorlattá vált, hogy megőrzés helyett, ami a legfőbb feladatuk, kidobják a fölöslegesnek ítélt „selejtet”. Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ez hiteltelenné teszi a könyvtárat mint intézményt. Azt jelenti, hogy szorgalmas könyvtáros elődök ennyi eldobnivalót gyűjtögettek, raktároztak az elmúlt évtizedekben és most az utódok ítéletet mondanak az értéktelenségükről. A nagy történelmi dátumok merev választóvonalként való felfogása következtében a könyvintézmények cselekvő bürokratái képesek a zúzdába küldés kritériumának egy kiadási dátumot figyelembe venni: pl. 1944. augusztus 23. előtt és után. Könyvtárosként megtehettem és kíváncsian vettem kézbe az 1944. augusztusi, szeptemberi újságokat, azt hittem, hogy csupa „Augusztus 23.”-cikk lesz bennük. Semmi ilyent nem találtam. A Kolozsváron megjelenő Hírnök pl. ebben az időszakban főleg egy Kínában elhalálozott ferences misszionáriussal foglalkozott. A társadalom életét befolyásolták ezek a történelmi időmetszetek (1990!), természetesen egyéni életeket is, de a művelődés hivatalos eszközváltásai mindig jóval utána kullognak a dátumszerű eseménynek. Mondják, hogy a könyv ablak a világra. Ez jelkép. Ablaka a háznak van. Európa jogtörténetében a régi római jogból ismeretes, onnan vették át a polgári jogrendszerek, hogy minden ember lakta épületnek ablakjoga van. Általános szabály, hogy a háztulajdonosnak joga van saját házának falán bárhol ablakot nyitni, tekintet nélkül a szomszédra, viszont a szomszédnak is joga van saját telkén ott és azt építeni, amit akar, tehát falat húzhat az ő telkére nyíló „idegen” ablak elé. Hová nyílik az olvasóterem ablaka, ha a könyvtár kilátástalan? Ahová a könyv vezet. Carlos Ruiz Zafon Elfeledett könyvek temetője sorozatcímű tetralógiájában bizonyítást nyer, hogy a könyv elfeledve is tud élni, akkor is, ha temetik, ha lemond róla a világ. Kedves Olvasóm! A könyvnek ablakjoga van!