Az abszurditásig fokozott, modern regénybeli nőuralom témájában Robert Merle Védett férfiak című, 1974-ben megjelent szatirikus hangvételű sci-fi regénye arról szól, mit tehet a hatalom egy férfigyűlölő elnök asszony vezetésével, hogy ne haljon ki az emberiség, amikor egy járvány miatt bekövetkezik a férfiak adott képességeinek végzetes hanyatlása, és csak kivételes kevesek maradnak erejük teljében. Az abszurditásig fokozott, modern regénybeli férfiuralom témájában Margaret Atwood A szolgálólány meséje című sci-fi regénye (1985) megrázó történet egy olyan világról, ahol a férfiak a nőknek egyetlen szerepet hagynak: az állam által előírt kötelező gyermekszülés szolgálatában állni. Az ábrázolás több mint a nők rendszerszintű elnyomása, egyben az autokrata rendszerek természetrajza is. A mindenkori államérdekek csapdájában vergődő férfiak és nők kiszolgáltatottsága valósabb, mint első látásra tűnhet: gondoljunk csak a természettől való nemi különbségek vallásos magyarázatára és az erkölcsösnek tartott demográfiai törvényekre, amikor az egyházi és a politikai elit dogmává emeli például a nemzethaláltól való félelmet, ami elméletileg minden hazafit tettre sarkall, érzelmileg minden férfit és nőt manipulál. A két uralmi véglet közötti harmadik utat talán a se nem női, se nem férfitermészetű egyetemes tudás adatbázisa, a mesterséges intelligencia egyengeti majd békévé? Két évtizeddel ezelőtt szerkesztőként olvastam egy történelmi tanulmány kéziratát, amikor a következő vicces mondattal szembesültem: „Erdélyben a 18. században a falvak elnéptelenedését okozó pestisjárványok és a szárazság okozta éhínség után emberi hozzájárulás nélkül demográfiai robbanás következett be.” A szövegösszefüggésből következtetni lehetett arra, hogy a robbanás emberen kívüli/melletti oka a békés és biztonságos időszak, a javuló gazdasági helyzet volt, csak hát a tömörített fogalmazás ilyen kétértelműre sikeredett. A szerző maga is jót nevetett és persze egykettőre tudományosra hangoltuk a bekezdést. A termékeny nők és férfiak kihasználása, vagyis az ezzel kapcsolatos törvények, amelyek a nemzethalál megakadályozására fókuszálnak, sokszor tényleg olyanok, mintha az érintettek hozzájárulása nélkül, törvényben rögzített erőszaktevéssel (lásd: abortusztörvények) akarnák elérni az eredményt. A javaslattevőknek és a javaslatot törvénybe emelő potentátoknak joga van emberek és más élőlények sorsáról dönteni, hiszen már a kóbor kutyák, medvék stb. szaporaságáról is ők szavaznak, de vajon van-e erkölcsi bizonyítványuk is ehhez a joghoz? A népharag időnként elsöpri ezeket a szavazatszámlálók matematikájának felhőjén ücsörgő választottakat, az írók pedig megpróbálják több-kevesebb sikerrel, úgynevezett negatív utópiák segítségével ábrázolni őket. Az égi magaslaton csücsülő illetőknek ritkán hobbijuk az olyan szépirodalmi művek olvasása, amelyekben ők buták, műveletlenek, erkölcstelenek, az emberekkel való együttérzés csak a népámító beszédeikben tűnik fel, az empátiát demagóg szólamok helyettesítik, egyetlen céljuk a saját hatalmuk megtartása, egy szó mint száz: ellenszenvesek. Még valaki elhiszi, hogy ténylegesen ilyenek, ezért hatalmi kinyilatkoztatásaikban egyáltalán nem vesznek tudomást az írókról, hacsak nem klasszikusok, akiknek szavait tetszés szerint kiforgathatják, vagy pedig udvari költők a legbelsőbb köreikből. Margaret Atwood Égető kérdések című kötetében (2022) Mi a művészet Trump alatt? 2017-ben írt kisesszéjében megfogalmazott válaszok általánosíthatók az autokrata rendszerekre: „Valószínűleg joggal állíthatjuk, hogy Donald Trump érdeklődése a művészetek iránt az egytől százig terjedő skálán mérve valahol a nulla és a mínusz tíz között van, alacsonyabb, mint bármelyik elnöké az elmúlt ötven évben. Ezeknek az elnököknek némelyike magasról tett a művészetre, de legalább politikai okokból érdeklődést színleltek. Trump nem fog. Sőt talán észre sem veszi, hogy létezik… Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és az írókat is arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz, vagy legalábbis ezt mondják majd nekik, hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák művelői, például a fogorvosok, általában elkerülik. De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák… Akkor hát mi lesz? Milyen valódi művészi válasz lehetséges? Talán a társadalmi szatíra, de a szatíra hajlamos kudarcot vallani olyankor, amikor a valóság a képzelet legvadabb túlzásait is fölülmúlja, ahogy ez napjainkban egyre gyakrabban történik… A művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron együtt nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészi alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”