A 19–20. században, hogyha az állami cenzorbizottság úgy döntött, hogy bizonyos újságcikkek ne jussanak olvasóközelbe, de az újság szerkesztősége dacosan ragaszkodott a szerzője nevéhez, akkor megjelent a szerző neve, a cikk címe és alatta az üresen tátongó fehér tér, egyetlen keretbe tett szóval: cenzúrázva. Volt, hogy a cenzúrázott részeket fekete sáv takarta, a meghagyott szavak, mondatok olykor érthetetlenül bujdokoltak közöttük, sok-sok árván hagyott kötőszó, módhatározó „és, mert, úgy, ahol, akinek, ezért” stb. áhítozott értelmezhető befejezésért, merthogy az olvasó képzeletére bízták a lehetséges megfejtést. Az üresség felett lebegő szerző bízhatott abban, hogy a nevét megjegyzik, a munkáit még olvasatlanul is behatárolják, azt ugyanis mindenképpen, hogy mely politikai és mely újságoldalra tartozik. A mindenkori cenzorok önértékelésük szerint nagy jót tesznek az olvasóközönséggel, amikor politikailag gyanús hovatartozású, szabadszájú írók műveiből horribilis buzgalommal, szellemi fáradozással szorgalmasan kirostálnak mindent, ami a regnáló hatalommal gúnyolódik, a kordivat szerint szeméremsértő, erkölcsi romlottságra utal, alantas csoportnyelv, trágár szleng és a többi. Sok-sok önkényuralmi állami berendezkedésben nyíltan vagy takargatva (fóliázva!) ma is virágkorát éli a cenzúra. Na és a szólásszabadság! Politikai ellenfelekre lesújtó nemegyszer trágár szitkozódásokra azért elkelne egy kis meggondoltság, nevezzük öncenzúrának! Nem a kéjes elbizakodottsággal kiejtett akármilyen ócsárló szavak miatt, amikor ugye látványos dühükben fortyognak valakik másvalakik ellen, hanem (bocsánattal legyen mondva, tisztesség ne essék szólván) amiatt a gondolati szenny miatt, amivel az értelmes szót, az érveket helyettesítik. A valamikori cenzoroknak se volt könnyű! Eldönteni, hova s merre. Goethe vidám Bolhadalát például felségsértésnek titulálta a cenzor és betiltotta! Jékely Zoltán fordításában: „Hej, egyszer egy királynak / egy nagy bolhája volt, / fogadta őt fiának, / s mindent rátékozolt. / Szabójának kiáltott, / s a jó szabó futott, / az úrfinak kabátot / és pantallót szabott. // Bársonyba és selyembe / bújtatták őt belé, / bodroknak tarka rendje / s kereszt ékesíté. / S miniszter lett a bolha, / viselt nagy csillagot, / s lőnek testvérei sorba / urak s udvarnagyok. // Sanyargatá az udvart, / minden hölgyét-urát, / már bolha szurdosott-mart / királynét s szobalányt. // Megfogni s elnyomintni, / jaj, nem szabad nekik. / Mi fogjuk s elnyomintjuk, / de tüstént, hogyha csíp!” A bolhanép bolhairodalmárának verselemzése viszont az igazság ábrázolását emelné ki, hiszen királyi kegyencnek lenni a bolhakarrier netovábbja, de az alattvalók kezén, lábán mártírsors vár rájuk. Magyar cenzúratörténet Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című 1924-ben írt szatirikus regényének sorsa. A kiadók próbálkoztak a megjelentetéssel, de hát féltek a közlésétől, mivel a Horthy-rendszert kritizálta. Az író 1934-ben bekövetkezett halála után a regény kézirata hányódott, elveszett, megtalálták, a szerkesztők próbálták „illendővé” tenni, egész részeket kihuzigáltak belőle, így megcsonkítva mintegy kétszáz durva szövegváltoztatással 1949-ben megjelent folytatásokban a Magyar Nemzet című lapban, majd 1955-ben kötetben is, ez a változat élt, mígnem Móra dédunokája, Vészits Andrea a dédapjáról szóló dokumentumfilm forgatása közben megtalálta az eredetit Móra kézirathagyatékában. Az első hiteles, eredeti szövegű kiadás 2004-ben jelent meg. Érdekessége, hogy a szerkesztők által addig megsemmisített szövegeket kihúzásjellel közlik, az olvasó így nemcsak az eredetit olvashatja, hanem képet kap a cenzúra működéséről is. Hannibál a rokkant klasszika-filológus hazatér, ilyen a határátlépés: „Mögöttem hétesztendős pokol1, előttem a hazai paradicsom, Ázsia után Európa, a vérszagú szkíták után a kalácsszagú civilizáció, a börtön után a szabadság;2 a karomon a világ legdrágább asszonya, a csizmámban hír, dicsőség, akadémiai levelező tagság […] – Tiltott írások, propagandanyomtatványok, izgató röplapok stb. vannak önnél? Vannak a hóhérnál. Hiszen azok kergettek haza. Az volt a fő, hogy végre ki tudtam tölteni a bejelentési lapon a foglalkozás-rovatot, és megszakíthattam minden érintkezést Leninnel, akiből eddig éltünk. Tudniillik abból éltünk, hogy mint szemtanú cikkeket írtam a lapoknak a vörös cár ellen elkövetett merényletekről. […] én legalább tízszer felrobbantottam, vízbe fojtottam, megmérgeztem, szíven döftem és a Kreml romjai alá temettem az Antikrisztust. És jobb meggyőződésem ellenére minden szenzációs saját tudósításom után arra kellett kérnem a jó Istent, hogy engedje mentül tovább élni ezt a trifurcifert, mert miből veszünk aztán érett sajtot, ha egyszer csakugyan elviszi az ördög? […] Hát most már vihette Lenint és vihette az egész kül és belpolitikát. Nem tudom én, a lelkemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az én kobakom miatt bicskát eresztgessenek egymásba. Jó ember voltam én világéletemben, halálom után váljak aktív politikussá?” Az idézett szövegben a […] kihagyásjel az én kényszerű szerkesztői botlásom helyszűke miatt.

1 a háború
2 a béke