A tévéadások a főzőműsorok mellett tele vannak szappanoperákkal. Első ránézésre ezek ártalmatlanok és szórakoztatók, célközönségük az otthon ülő nők. Ha szóba kerülnek a társasági, baráti beszélgetésekben, sokan vállat vonnak, jobb ezeket nézni, mint az akciófilmeket, na meg a szörnyűségekkel teli híradókat. Kevésbé nyilvánvaló, hogy van sötét oldaluk is, az úgynevezett fekete romantika. Mindemellett tömegtermelés eredményei, nemzetközi fogyasztás zajlik, hatalmas profittal a készítőiknek. A széles körű fogyasztás miatt biztosan érvényesül a hatásuk is, rokonszenves példaképeket állítanak, ebbe sajnos beleértem azt is, hogy van olyan néző, akinek a gonosz a rokonszenves és a követendő minta, hiszen az ő akarata érvényesül és sok-sok epizódon keresztül mindig győztes. A megkönnyezhető szerelmi bajok és más szenvedések mellett tehát végigvonul rajtuk ez a nem veszélytelen fekete romantika, a műfaji bárgyúság ellenére is lélektani következménye lehet a néző számára, akiben megerősíti a világ gonoszsága iránti meggyőződést, valamint a jóság, a bizalom és ártatlanság haszontalanságát és hiábavalóságát. Egészen a két-három utolsó, befejező epizódig, amikor győzedelmeskedik a jó, viszont ez csak nagyon hosszú reális idő múlva, esetenként akár egy vagy két év múlva a kétezervalahányadik befejező részben következik be. A pozitív szereplővel azonosuló néző eddig szoronghat, könnyezhet, szenvedhet, és nem tehet semmit. Vagy mégis: csak szemlélő marad, anélkül, hogy azonosulna lélekben a szereplőkkel, vagy pedig abbahagyja, nem érdekli a befejezés, leválik a függőségről. A főzőműsor is lehet egyféle valóságtól elrugaszkodott mese, amikor a néző csak álmodozhat a felvonultatott alapanyagokról, viszont erőre kap(hat) benne az elégedetlenség saját konyhája lehetőségeivel szemben. A mesére szomjas lélekben a szappanopera fekete romantikája miatt pedig ha rejtetten is, de megnő az étvágy a kegyetlenség és az erőszak iránt, mert azt tanulja, hogy csak ezek által érvényesülhet valamennyire is a világban, anélkül, hogy kitolnának vele. Az érzelmi élet felületes derűje, a szerelmi bánat bájos szomorúsága észrevétlenül eltorzul, mert túlságosan lassan araszol a vágyott befejezés, a megoldás felé, közben a határok elmosódnak, s az ember szörnyülködve állapíthatja meg, hogy a gonosz erő és sikeres intrika átvette a hatalmat, a jó talán sosem diadalmaskodik. A reménykedő izgalom azonban odakényszeríti estéről estére a képernyő elé az ártatlanságban, jóságban hívő nézőt is, mert nem akarja elfogadni, hogy a szerelem, a jóság, a boldogság nem győzhet. Ha az életben nem is, de legalább a mesében! Újabban megesik a tragikus végkifejlet is, pedig ez ellentmond a műfajnak. Lehetünk kajánok a hoppon maradt várakozást tekintve, ám eszünkbe juthat az is, hogy a nagyképű előkelősködés, a sznobizmus, vagyis a „magas” művészi értékítélet majmolása igazi tudásháttér nélkül hasonló giccsmagatartás. Sem egyikről, sem másikról nem készül statisztikai felmérés! Mint ahogyan arról sem, hogyan próbálják sokan a munkahelyükön vagy baráti körben hasznosítani a filmbéli intrikákból tanultakat túlélési technikaként, merthogy élet- és szereppéldaképnek csak ezt a modellt ismerik. A fekete romantika létében az az igazán szomorú, hogy ősanyja tényleg egy művészeti ág: az igazi romantika, amelynek az a hagyománya él tovább, hogy a mesében mind a nő, mind a férfi megszűnik hús-vér ember lenni, a gonosznak vagy a jónak lesz sematikus jelképe. Érdekes, hogy a romantika művészeti irányzata, az érzelmeknek ez a felmagasztalása éppen a polgárosodás időszakára esett, amikor az említett kor átlagemberének megélhetése, szokványos helyzete a legkevésbé sem volt romantikus. Mint ahogyan most sem az! Akkor hát mennyire legyünk elnézőek ma az utóddal szemben? S ha már itt van, eszünkbe jut-e róla, hogy családfájában nemes ősök vannak. Sokan azt állítják, hogy a mai ember összezavarodott az érzelmek értékének és értelmezésének zűrzavarában, másoktól várja az „iránymutatást” ebben, ezért aztán a műveletlen fogyasztó mindent befogad, amit felkínálnak neki, és nem is nagyon törekszik a megértésre. Ez vajon igaz? Mert hogyan merészelnénk valakiről azt állítani, hogy műveletlen, amikor azt sem tudjuk, hogy ki a művelt! A giccs és a magas művészet egyaránt teli van érthetetlen meglepetésekkel, sőt átfedésekkel, a se ide, se oda nem tartozás szürke zónáival. A „másik” oldal meg úgyis mindig kinevet, úgyhogy nem számít hol állunk.