A látó embernek régi szótárak szerint „szemvilág-helye a látáshatározó karika-horizont” az a táv és határ, amit még képes befogni a látóterébe. A rövidlátást könnyű meghatározni: az ember nem lát tovább az orránál. Ez biztosan így van a fizikai látóteret tekintve, de hasonló a mentális térfélen is. Évekkel ezelőtt mesélte egy ismerősöm, hogy egyik művelődési intézménynél az álláshirdetésükre jelentkezők önéletrajzát nézegették, egyik névnél valaki megjegyezte, hogy ismeri az illetőt, erősen rövidlátó, mire a főnök nevetve megszólalt: ő kell nekünk, fel van véve. A rövidlátó ember, akinek minden, ami kicsit is távolabb van a számára érzékelhető behatároltságtól, csak elmosódottan értelmezhető, ideális munkatárs, hiszen nem lát tovább az orránál, a főnökei mondják meg neki, mit kell látnia, és ezzel nagyjából mindent elmondtunk róla, hacsak nem mélyülünk el az orvostudományban is. Ennél sokkal bonyolultabb meghatározni a messzelátó embert. Érdekesség, hogy a tárgyi eszközt, a messzelátót az archaikus nyelvben nevezték respektának is, ami a nyelvérzék számára ma is vonzza a respektál szót, vagyis tisztel valakit/valamit, tekintettel van valakire/valamire. Így volt már a népmesék korában is. A népmeséknek fontos mellékszereplői azok az általában emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező segítők, akik tisztelik a mesehős elszántságát, jó és nemes ügyért való küzdelmét, hálásak is neki, mert velük is jót tett, viszont nélkülük a hős nem sokra menne és egyedül nem is győzhetné le a gonoszt. Ott áll tehát mellette az óriáserejű fanyűvő, sziklagördítő, táltos paripa, messzehalló, messzelátó stb., viszont azért is tud győzni, mert a bátorságát mindig erkölcsi fölény vezeti, ami a mérleg nyelvét az ő javára billenti. A messzelátás alapvető vágya az embernek mind a fizikai, mind a mentális térben. Az igazlátók behunyt szemmel is látnak, morális törvények szerint ítélnek és megmondják az igazságot. A jósok kristálygömbben, kártyavetésben vagy éppen kidobni való kávézaccban vélik meglátni a messzeséget. A messzelátás legkézzelfoghatóbb tárgyi eszköze a messzelátó vagy távcső, a régi magyar nyelvben lehetett szemcső, sokáig feltalálójáról Galilei-cső is. Galileo Galilei (1564–1642) sokoldalú tudós volt: orvostudományt, matematikát, geometriát, asztronómiát és bölcsészetet is tanult. Sok meghatározó tudományos felfedezést társítanak a nevéhez, mind között legismertebb a távcső. A távcsövet tulajdonképpen Hollandiában találták fel. Hans Lippershey holland optikus a szemüveget fejlesztette tovább: egy cső elejére és végére két különböző fókusztávolságú lencsét illesztett. Eredetileg katonai alkalmazásokban való használatra készült. A holland távcső híre Európa-szerte ismert lett. Galilei 1609-ben Velencében egy barátjától értesült az újdonságról. Ezek a távcsövek csak két-háromszoros nagyításra voltak képesek, a kép minősége pedig gyatra. Galilei hozzáfogott egy tökéletesebb optikai eszköz elkészítéséhez. A lencséket ő maga csiszolta, majd ezeket illesztette a tubusba. Az első távcsöve már kilencszeres nagyítású jó képeket adó műszer lett, később egy körülbelül hússzoros nagyítású modellt készített, amit bemutatott a Velencei Köztársaság törvényhozóinak. Jól jövedelmező szabadalmat kapott rá, főleg a kereskedők vásárolták, akik a tengereken, a hajózásban vették hasznát. Ő viszont messzelátóját az ég felé irányította. Az élete bonyolultabb lett ezzel, sőt veszélybe is került. A személyes barátságok és ellenségeskedések zűrzavarában már nem is olyan lényeges a tudományos heliocentrikus igazság, annak bizonyítása, hogy a Föld kering a Nap körül, nem pedig fordítva, és a vita persze jövedelmezőnek sem mondható. Miközben a pápa arra kérte a tudóst, hogy készülő könyvében ne foglaljon állást egyértelműen a Napközpontú elmélet mellett, hanem szorítkozzon a mellette és ellene szóló érvek bemutatására, Galilei úgy tett eleget a kérésnek, hogy a pápa gondolatait egy laposföld-hívő személy, Együgyű szájába adta, aki nevetséges bolond benyomását keltette már a korabeli olvasóban is. E gúnyolódás után a pápa már nem tudta megakadályozni, hogy védencét a római inkvizíció elé ne idézzék. A per során Galilei kénytelen volt visszavonni a Föld mozgására vonatkozó tanait, de közben, állítólag, végig azt mormolta maga elé, hogy „mégis mozog a Föld”. Tudománytörténészek szerint ez a híressé vált mondat valójában az utókor igazságtétele; a tudós halála után tűnt föl először egy 1645-ben készült festményen, amely Galileit börtönben ábrázolja, ahol ő a valóságban sohasem volt. Az ítélet szerint házi őrizetben élt, és eltiltották az írástól s mindenféle kutatómunkától. A világ egyik legnagyobb távollátóját tehetetlen és rövidlátó kortársai rövidlátásra ítélték, hogy magukhoz hasonlóvá tegyék. „Respekta” nélkül egyáltalán létezik megbízható „rendeslátás” az emberek között?