Bodosi Dániel festményein az égi, éteri magasságból alázuhanó széles színfüggönyök, lobogó leplek között zajlik a végtelen természet, benne a kicsit törékeny ember drámaian mély, vagy olykor sziporkázóan vidám színjátéka. Bodosi sok-sok témaválasztása emlékeztet mesterének, Rudnay Gyulának (1878–1957) a festményein megörökített falusi életképekre, a természetben zajló eseményekre oly módon, hogy néha még a képek címe is azonos. Az alföldi tájfestés mestere által szerkesztett kompozíciók is hatottak a székelyföldi tanítványra. Nagy felhőjátékok alatt lapuló falusi táj és parányi emberi jelenlét mindkettőjük festészetében gyakori. Rudnay a képein ecsettel festette meg a sötéten kavargó felhőfoltokat, a viharos égboltot. Bodosi Dániel kisebb-nagyobb spaklikat használt a színek felhordásához, ezáltal keskeny vagy széles sávokban hozta létre a légkör vagy a táj különböző részleteit, amelyeket áttetsző, meleg barna-sárga fénynyalábok világítanak be a képeinek nagy részén.

A festő abban a természet uralta környezetben szeretett élni, ahol sok apró és termetes teremtett élőlény érintésközelben vagy az ő szíve közelében talált életmenedéket. Festményein a falusi tájban megjelennek az általa gondozott és az őt is tápláló állatok, egy-egy kompozíciónak mindig csak annyira domináns elemeiként, mint a velük együtt ábrázolt emberek. A kép ennek folytán már-már idilli hangulatot nyújt, együtt halad állat és ember az erdőn vagy a termőföldek mentén hazafelé a táj nyári meleg ölelésében. Az ábrázolt témának megfelelően Bodosi Dániel legtöbb festménye nem olyan komor és zaklatott, mint a mestere alföldi faluképei, sugárzó fényhatások révén sokkal inkább derűsek, emelkedettek az ő kompozíciói és ezáltal a művész lényében akár a vallásosan érző természetimádatot is megsejthetjük. Ugyanakkor az életrajzi adatok az állattartó földműves mindennapjaira utalnak, amelyek az erdővidéki szelíd, gyönyörű tájban zajlanak. Talán elmondhatjuk, hogy Bodosi Dániel mint szántóvető, tevékeny ember, és mint szemlélődő festőművész a vita activa és a vita contemplativa összeegyeztethető kettősségében alkotott. 

Külön hangsúlyt kaptak a művész életművében a tradicionálisan vallásos témák, az ótestamentumi történetek és az emberarcú Isten szenvedéstörténete az evangéliumokban, éppúgy, mint ahogy a XIX. századi romantikus festők közismert témái, az anyaság, a halott siratása vagy az imádkozás. Festőnk jól ismerte az európai művészet történetét, amelyet nélkülözhetetlen részeként tekintett az alkotói ténykedésének, és nem riadt vissza az évszázadok során már többször ábrázolt gondolatok és érzések újra fogalmazásától. Jan Białostocki lengyel származású művészettörténész a romantikus festők ilyen viszonyulásával kapcsolatban a következőket mondja: „A műalkotások tartalmába nagymértékben belejátszanak a régi képeken való gondolatok, asszociációk, mivel minden műalkotás része a tradícióval, azaz a már meglévő kézművészeti alkotások és festmények összességével folytatott dialógusnak.”
Bodosi Dániel rurális életkörülményeiben zavartalanul érvényesült a székely irodalmi műveltség. Vécsi Nagy Zoltán szerint „Bodosi Dániel azon kevesek közé tartozott, akinek művészetén keresztül megnyilatkozó lelkisége egy volt a székelységével. A székely ember legnemesebb erényeit hordozta a személyiségében, a szorgalommal kiteljesedett munkaerőt, az önerőből felemelkedő intellektus körültekintő bölcsességét.”
Emberi és művészeti példaképe Nagy Imre festő volt, akit személyesen is meglátogatott több alkalommal. Több olyan figurális kompozícióját ismerjük, amelyek a zsögödi mester közvetlen hatásáról árulkodnak. Bodosi a falusi táj és életképek mellett bizonyára a csíki mester hatására meglepően sok női aktot festett. Ám azok nem követik Nagy Imre robosztus, naturalisztikus stílusát, nála finom-szemérmesen, kissé rejtetten észlelhető az erotikus hangulat a festményeiben. Mindezekkel együtt Bodosi Dániel műveiben mindig megfigyelhető a társadalmi-történelmi érdeklődésének magas szintű művészeti kifejezése. 

Végezetül, amikor 1994-ben, nagyon sok évvel ezelőtt megnyitottam Dani bácsi kiállítását a baróti ünnepnapokon, amikor díszpolgári kitüntetést is kapott, a kiállításmegnyitó után elhívott haza és megajándékozott ezzel a festménnyel. Nem szeretnék tolakodó lenni, de azt gondolom, hogy ez egy nagyon emblematikus, reprezentatív alkotása Bodosi Dánielnek. A kép a címe A tékozló fiú hazatérése. A tékozló fiú története, amelynek mindig van némi aktualitása, az Újszövetségben Lukács evangéliumában olvasható. A példázatot Jézus mondja el, amikor azzal vádolták meg, hogy együtt eszik a bűnösökkel. A történetnek három szereplője van és mindnek van története, az apa, a kisebbik fiú és a nagyobbik fiú. 
A kisebbik fiú története: kikéri az örökségét, még az apja életében, úgy tesz, mintha az apja meghalt volna. Lázad, szakít a hagyományokkal, a családdal. Tékozló, pazarol, nemcsak anyagi dolgokat, hanem mindent, ami nem fogható, családi szeretetet, hagyományokat. Az apja nem akadályozza meg, Isten is szabad akaratot adott az embernek. A kisebb fiúnak akkor jutott eszébe apja, amikor nagy bajban van. A hitre is igaz, hogy akkor jut az emberek eszébe Isten, ha gondban vannak. A fiú végén megbánja tetteit. 
Az apa története: Az Istent testesíti meg a műben. Önként vállal szeretetet, elenged, megvár, visszafogad, együtt érez, szeret, tanít, és végül megbocsát.
A nagyobbik fiú története: Otthon marad, dolgozik, szerepét kötelességként éli meg, nem érti sem testvérét, sem apját. Hiányzik belőle az együttérzés, úgy viselkedik, mint egy szolga, nem úgy, mint egy fiú, mert megharagszik apjára, amiért az visszafogadja testvérét. Igazságtalannak tartja, irigy, bár az apja elmagyarázza neki, hogy nem tesz különbséget egyik gyermeke között sem.
A történet arra mutat rá, hogy Isten mindenkit szeret, a bűnösöket visszafogadja. Rámutat a megbocsátás fontosságára. A történet értelmezhető úgy is, hogy a kisebbik fiú kíváncsi volt az életre, önállóságra vágyott, de az önmegvalósításában elfeledte családját, gyökereit, majd miután tapasztalt, visszatért. 
A parabolisztikus elbeszélést számtalanszor megfestették az európai keresztény művészetben. Az egyik legszebb és leghíresebb festményt Rembrandt (1606 – 1669) készítette élete utolsó éveiben, pontosabban halála évében, 1669-ben. A fényárnyék használatáról nagyszerű példaként emlegetett képen, a történet három fő szereplőjét látjuk, Rembrandtnál. Ezt a kompozíciós megoldást alkalmazták általában a téma megfestésekor a korábbi évszázadokban is. A példabeszéd képzőművészeti kifejezését a mi festőnk, Bodosi Dániel kissé kitágította. A fiát visszafogadó apa körül több férfi és nő áll. Lehetséges, hogy a hátteret kitöltő csoportjukat egy hívő közösségként foghatjuk fel. 
Valamennyien tékozló fiúk vagyunk, mondja Pilinszky János, azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már visszavezető úton járnak.