Ferencsik János emlékezete

Mezey Béla fotó­mű­vésszel – aki most ünnepelte 90. szüle­tésnapját – évek óta hosszasan beszélgetünk tele­fonon, de a személyes találkozó még vá­ratott magára. Egy szép októbe­ri napon, egy újlipótvárosi presszóban került rá sor. Ba­rátságunk egy könyvhöz, az In memoriam Ferencsik János című kötethez kötődött.

Csermák Zoltán
Ferencsik János emlékezete
Fotó: Mezey Béla

A szerző először felkért, hogy gondozzam a könyv szövegét, de akkortájt hadilábon álltam az idővel. Így egy cikket vállaltam, amiben Ferencsik Jánosról emlékeztem meg nyolcvan írótársammal együtt. A visszatekintők névsora igen tekintélyt parancsoló, kö­zöttük van Vásáry Tamás, Petrovics Emil, Jurij Szimonov, így megtiszteltetésnek éreztem közöttük szerepelni. Volt, aki a feladatot komolyan vette, volt, aki letudta a felkérést pár kedves sorral. Az írástudók, kortársak és tisztelők java része méltó módon emlékezett meg a nagy magyar karmesterről, aki életét – ellentétben világjáró kortársai­val – a magyar koncertéletnek szen­telte. Az összeállítás gondosan szerkesztett, de Mezey Béla fo­tói nélkül fél karú óriás lenne. A fotográfus az opera műfajával jegyezte el magát. Végigjárta az Operaház ranglétráját, hi­va­tásos fotósnak nevezték ki, ezt követően a balettfotózásban is örökbecsűt alkotott. Ferencsik Jánoshoz igaz barátság fűzte, így nem véletlen, hogy e kötet illusztrációinak összeállítása nem jelenthetett neki gondot. Sajnos az első kiadás számos hibát tartalmazott, amit idén javítottak ki, én már a korrigált változatot vehettem kézbe. A meg­emlékezések érdekesek, de igazi értékét a könyvnek a fotók adják. Megismerhetjük a tépelődő mestert, a sikeres művészt egy koncert vagy operaelőadás utá­ni felfűtöttségben. Az utolsó előtti kép a japán karmesterről, Kobayashi Ken-Ichiróról készült, midőn feltekint a Mester szob­rára. Ellesett pillanatok, amik mára a zenetörténet részei. Néhány személyes vonatkozás­sal folytatnám.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!



Ferencsik Jánossal szemé­lyesen nem találkozhattam, mikor 1985-ben a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Válla­lathoz kerültem, már nem volt köztünk. Viszont számtalan lát­hatatlan szál köt össze min­ket. Hegedűtanulmányait a Ko­ronaőr utcai polgári isko­lában kezdte, ugyanabban az alma materben, ahova engem is beírattak 1960-ban. Akkor már a Kosciuszkó Tádé utcai Zenei Általános Iskola volt a neve. Tanáraim gyakran em­legették Ferencsik Jánost, aki a nemrégiben elhunyt Tiboldi Mária operett énekessel együtt a híres diákok listáján előkelő helyen szerepelt. Az iskolától egy sarokra áll a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-temp­lom, ahol Ferencsikkel az ottani kántor Bodrogi Lajos foglalkozott, s később önálló fel­adatokkal is megbízta. Engem is ebben az istenházában ke­reszteltek, s vasárnaponként mind a mai napig ide járok népes családommal. Most, mikor fel­újították a templom orgonáját, eszembe jutott a hangszer egy­kori híres játékosa.





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!