A fény a fizikában az emberi szem által látható sugárzó energia, az elektromágneses tér időbeli változása. A fény ugyanakkor az élet magasabb szintű formáinak, főként az emberi életnek és a megismerésnek az alapfeltétele, ugyanezt jelenti az ősi kultúrák és vallások számára: a tudás és az értelem jelképe, a megismerés, az istenséggel való kapcsolatteremtés eszköze. A látás tehát a világ észlelésének alapvető eszköze. A szem azonban nemcsak érzékel, hanem egyszersmind rendet is teremt. A „meglátás” révén értelmezzük is a világot, a „látás” a „tudás” szinonimája. Ezért a szem által érzékelt fény a mítoszokban a kozmoszteremtés, és a mindenféle rendteremtés eszköze. Fontos ezeket hangsúlyozni, amikor a Jelenések könyve passzusaiból, igéiből ihletet és témát merítő sorozatot, pléldául az Apokalypsis képsorát szemléljük. A látás és a fény az istenségek attribútuma, ezért a fényjelképek szorosan kapcsolódnak a felemelkedés jelképeihez. A hangosan kimondott érthető Szó (logos, ige) a Fény szinonimája, hozzá hasonló a platóni idea. A Szó ugyanolyan szerepet játszik a teremtésben és a megteremtett kozmosz elrendezésében, mint a Fény, ezért a két jelkép gyakran összekapcsolódik.
A fény tehát egyfelől a fizikai fény, a világítótestek által közvetített fény, másfelől pedig az isteni valóság. Jelen kiállítás fénykeresése főleg erre a második szempontra összpontosít, a fény a Bibliában szimbóluma és szinonimája annak, ami jó: Isten maga a fény, illetve minden, ami vele kapcsolatban áll. Az ábrázolt bibliai alakokkal, vagy a képileg megragadott örök érvényű szimbólumokkal, ugyanakkor színeikkel is kalauzolnak bennünket ezek a képek. Egyfajta szertartásra, utazásra szólítanak, akárcsak az ókori görög eleusziszi misztériumok beavatási szertartása. Az itt látható jelképek mélyen gyökereznek az emberi pszichében, a színek intellektuális jellegűek, elmélkedésre késztetnek, s ami a legfontosabb: bennünk is elindítják a fénykeresés igényét.

A jelen képválogatásba kétféle technika került be: az olajfestmény és a páccal megfestett tusrajz. Mindkét technikánál jellemző, ahogy egymásra épülnek a megjelenített elemek. Mintha álmodnánk, szabadon csaponganak, cikáznak a gondolataink, a kiállított képek világa is különös, álomszerű univerzum, amelyben jól megférnek egymással az alakok, a formák, de a megszokott három dimenzióba bekerül valami más is: a formák és az alakok átjárhatóvá válnak anélkül, hogy sérülnének, sőt megőrzik eredeti formájukat. Az alkotó egy interjúban kifejtette, hogy ennek filozofikus és történelmi előzménye van, Püthagorász, majd később Bolyai és Lobacsevszkij is foglalkozik a többdimenziós térrel, ám számára a keresztény témakör, a feltámadt Krisztus a meghatározó. És a húsvét – pünkösd közti időszakban talán azt is meg kell említeni, hogy az áldozathozatal egyetemes jelképeként a keresztre feszítés, Krisztus megváltást hozó megkínzatása Xantus Géza művészetében mindegyre visszatérő elem. A képzőművészetben is sokan próbálták már valamiképpen láttatni az áttetszést, de nem figurálisan, hanem inkább csak a fénytörést vizsgálták. A kiállítóművész esetében ez a fajta láttatásmód szakrális témájú alkotásainál a saját maga megélt hitéből eredeztethető. „Én a feltámadt Krisztus misztériumából indulok ki. Ugyanis az evangéliumok tanúsága szerint a feltámadt Krisztus bezárt ajtókon keresztül lépve jelent meg a tanítványoknak, vagyis átment a falon, a bezárt ajtón. Légies megjelenése után Tamás esetében már hús-vér emberként mutatkozik, hiszen kitapintatja vele sebeit, viszont távozása ugyancsak légies. Ezáltal Krisztus egy olyan dimenzionális világot jelenít meg, ami a mai kor emberének ismereteit is túllépi. Ebből kiindulva próbálom a transzcendens dimenziót a képzőművészet adta lehetőségekkel megfogalmazni.” – vallja az alkotó, majd hozzáteszi: „túl azon, hogy vallásos közegben nőttem fel, a pályám úgy alakult, hogy a művészet mellett teológiát is tanultam”.
Ahogy az emlékeink egymásra rakódnak, egybeolvadnak, anélkül, hogy gyengítenék, halványítanák egymást, a figuratív, rajzos Xantus-képek alakjai is egymásra tevődnek, de nem fedik, nem takarják egymást, egyik átmegy a másikon, anélkül, hogy ez nekik vagy nekünk, nézőknek zavaró lenne. Sőt, mindez rejtelmes, sejtelmes többletet ad a képnek, ami felfokozza a látványt, időfölöttiséget, időn kívüliséget sugallva a metafizikus valósággal gyarapított, áttört dimenziók révén. Xantus különös érzékenységű látomásos kompozícióin finoman, illúziókeltőn, fénnyel átitatva helyezi egymásra a különféle alakokat, szimbólumokat és tónusokat. Összehasonlítva jelen tárlat anyagát az alkotó korábbi képeivel megállapíthatjuk, hogy a színek sokkal melegebbek lettek, valamelyest háttérbe szorultak a hideg kékek és zöldek. A körvonalak is lágyabbak, visszaszorul az alkotó éles kontúrokban gondolkodó grafikus énje.
A kiállított vázlatokat az alkotó nagyobb méretben olajjal is tervezi megfesteni. Páccal megrajzolt és pácárnyalatokkal színesített tusrajzain immár semmi sem lehetetlen, a jó pásztor, a próféta, egy-egy ló alakja vagy az emberek, tárgyak, élőlények és élettelen dolgok olykor megkettőződve vagy megsokszorozódva, fénnyel átitatva érzékeltetik a mindenekfelettit. Az aranyba hajló pácszínnek hangsúlyozottan szoláris jellege van, mindig a fénnyel van valamiféle kapcsolatban. Az arany, az égi fehér színhez hasonlóan, spirituális jelentést kap: az istenit rendszerint aranyban vagy fehérben szokták megjeleníteni. Mondhatni Xantus itt missziós feladatra vállalkozott, művei érthető, narratív, világos nyelven szólnak, a művész alázatosan vállalja az üzenet közvetítését.
A felsejlő valóság ábrázolására, érzékeltetésére és megvilágítására keres, és talál a művész odaillő színeket, formákat, jelképeket, képi metaforákat, bibliai, irodalmi, művészi példázatokat, szuggesztív kompozíciós megoldásokat. Majd minden képén megjelenő emberi alakjai, úgy tűnik, meghatározhatatlan szellemi világban, ismeretlen térben jelennek meg, ott mozognak, lent és fent, kint és bent, földön és égen vagy ezek közötti körforgásban, létrán felfelé vagy lefelé haladva, különböző idősíkokban, de kronológiától függetlenül, végtelenített léptékben. A meghatározhatatlanságot tükröző furcsa, áttetsző, finom fény földi, emberi világunkon messze túlmutat. Nem véletlenszerűek a képek címei sem, segítenek bennünket a befogadásban. A Fénysugár című képen a fény bezárt kis ajtónyíláson jön be és a kuporgó női figura mellé támasznak érkezik. A színskálát a sárgás, zöldes, olykor kékes, majd a melegebb földszínek vörösbe hajló árnyalatai uralják. Bibliai szimbólumai, lovai és lovasai, vagy éppen Dante poklának bugyrai, illetve a művész által ma érzékelt világ embere a festő eszközeivel jutnak kifejezésre. A gyűrű, a forgás, a sodródás, a hullámzás, a rohanás, az eszmék és értékek kavargása, az elhatalmasodó bűnök örvénye tölti ki a világot – a művész mindezek felett, vagy ezeket átvilágítva, vagy éppen bizonyos pontból megvilágítva kiutat keres a transzcendens tisztító, felemelő fénye által. Körbejárva a termeket, a képek szemlélése és megcsodálása által talán feldereng az a fény, amit Xantus Géza a székely ember mélyen gyökerező hitére rávetített az alkotásain keresztül. „A fény valójában megfoghatatlan, valahonnan jön, és van, ahol erőteljesebben, máshol kevésbé, de mindent átjár. ... Mindig is a szakrális téma foglalkoztatott, éspedig a filozófiai istentan. A fénysugár, közelebbről vagy távolabbról, mindenhol megjelenik az alkotásaimban, az emberi lényre fókuszál, aki mindig a középpontban áll. A teremtett világ koronája az ember, mert értelme és szabad akarata van” – így vall az alkotó.

Részlet a 2024. április 18-án elhangzott megnyitószövegből.