Mi is a fotográfia? – tette fel a költőinek szánt kérdést a Ma­gyarország cikkírója a napilap 1908. május 24-i számában. A z. m. monogrammal kö­zölt előzetes a városligeti Mű­csarnokban másnap nyíló fény­képkiállítás anyagát is­mer­teti: mint írja, a tárlat „1500-nál több képben mutatja be a magyar hivatásos fényképészek és az amatőrök munkáit”. A költőinek szánt kérdésre a szerző megadja a választ is: „A fotográfia, a fényhatás meg­rögzítése. Egy bizonyos pillanat behatása, amelyet a fotografáló szerencsésen ellesett, ravaszul elorzott. A fotogramm jósága most már attól függ, hogy az adott pillanatban olyan fajta világítás lett légyen, amely a megvilágított tárgyat vagy sze­mélyt, a maga erőteljes va­ló­ságában juttassa érvényre. Az árnyékok ennél az eljárásnál legalább is olyan fontosak, mint a világitás, egyes könnyű reflexek ritka erővel érvényesülnek eze­ken a képeken.”

A Pesti Hírlap ugyanaznap a következő sorokat közölte: „Nagy dicsérettel kell meg­em­lékeznünk Székely Ala­dár… képeiről, melyek min­de­gyike azt igazolja, hogy a hivatásos fényképészeknek is módjukban van művészit pro­dukálni, ha munkájukban elmélyednek és sutba dob­ják elavult műtermi lim-lom­jaikat.”
Székely Aladás újító sze­repéről ír a Pesti Hírlap 1909 februárjában is, beszámolva a fotográfus által a Magyar Ama­tőrök Országos Szövetsége nagy­termében a művészi fény­ké­pezésről tartott előadásról. A cikk szerint „Előadásának vé­geztével dr. Kelen Béla emelkedett szólásra és elis­merésének adott kifejezést Szé­kely céltudatos működéséért és úttörő munkájáért. Szerinte már csak azért is köszönettel tartozunk Székelynek, mert szakfényképész létére szembe mert szállni a nagyközönség átlagízlésével, melyet év­ti­ze­dek alatt úgyszólván meg­mételyezett a minden lehetőség nélküli, sablonra dolgozó tu­cat-fényképészek ízléstelensége. Ez az oka annak, hogy számos fényképészünk legjobb tu­dása ellenére is kénytelen a közönség elrontott ízlése előtt meghajolni, mert hisz nála a kenyérről van szó, melyet könnyen elveszíthet, ha a kö­zönség ízlésével ellentétbe helyezkedik.”
Nos, Székely Aladár élet­rajzát tanulmányozva meg­állapíthatjuk, hogy éppen a közízléssel való szembe­he­lyezkedés okozta kudarcait, de felülkerekedve ezeken, sikerült elismertetnie álláspontját, ér­vényre juttatni törekvéseit.

Elsőként Boldog Zsu­zsanna Üvegek cí­mű felvétele ra­gad­ta meg figyelmemet: a mű­termi alkotáson üvegek ren­dezett sora látható, s a banálisnak tűnő tárgyak, azok elrendezése, a fény és az árnyék játéka, a minimálisra szabott, visszafogott kro­matika azt az érzést kelti a szemlélőbe, mintha egy régi családi fotográfiát lát­na a nagyszülők házának tisz­taszobájában, a vallásos tárgyú színes olajnyomatok szom­szédságában. Középen ülnek a nagyszülők, a szikár nagyapa priccses nadrágjában és a teltkarcsú nagymama sok-sok rokolyában, előttük áll a két unoka, egyformák, mint két tojás, csupán az egyik pár évvel nagyobb, hátul, a két szélen áll az apa meg a még elrendezetlen öccse, az anya pedig szerényen megbújik a férfiak válla mögött – s éppen ezzel vonzza magára a tekintetet.
A képet látva Balla Árpád Zoltán székelyudvarhelyi foto­gráfus Átlátszó lényei ju­tottak eszembe, üvegekkel kísér­letező felvételei és azokhoz társított szövegei. Egy helyen azt írja: „A szikrázó fényben a sokféle formájú palack mint­ha beszélgetett volna. Azt hiszem, életre keltek, lé­nyekké lényegültek… megsze­mélyesíthetnek konkrét sze­­­mélyeket, de ugyanakkor ál­ta­lános emberi tulajdonságok, hangulatok vagy történések kifejezésére is alkalmasak.”
Amit a falakon láthatunk tehát emberi tulajdonságok, hangulatok, történések.

Emberi tulajdonságokat és hangulatokat fejeznek ki Gahler Alfréd képei: a Te­kintetek meg­mutatja a kí­váncsiságot, a szeretetet, bi­zalmat és irigy­séget; az Apa és fia az óvó szeretetet és a büszkeséget; Boldog Zsu­zsanna Érzelmek cí­mű al­kotása a mély érzések széles skáláját; dr. Orosz Istvánné Határon és Egyedül képe a magányt érzékelteti; Kesztyüs András Élet című felvétele a megnyugvást; Sa­létros Mária Napi imája a kételyt és a hitet; Lőrincz Attila A nyárvégi álmok felvételén a merengést; Kuti Zoltán Her­mann Gyöngéden fotóján az odaadást; Pataki Hajnal Bol­dogság című képén a mások iránti felelősség örö­mét; Vitos Hajnal Reflexiója az iróniát és az öniróniát szemlélteti.

Történések is meg­ele­ve­ned­nek, így Kenéz Éva Portré­művésze az alkotás lázát; Marksteiner Tibor Csillaglesen képe a végtelen keresését; Lu­kács Mária Tánca az udv­arlás és a szerelem szavak nél­küli kommunikációját; Dar­vas Rezső Keresztalja képe a hit közös megélését érzékelteti.

A természetfotókon a sötét tónusokat metsző fények az égi dimenzióval való kapcsolatot jelzik: itt megemlíteném Bor­víz Attila Fényözönét, Oláh Szabolcs Villámlátogatását, Puskás Lajos Fás pusztáját, Puskásné Nagyszöllősi Ágo­ta Őszi csillámok, Bánfi Bar­nabás Alkonyat felvételét. Az épített környezet művészi megjelenítése is jelen van a tárlaton: Veres István Me­teorái a harmóniát, Cseke Mihály Hárman együtt című felvétele pedig a kontrasztot sugallja; Bagyinszki Zoltán nagyváradi képe a szecesszió indázó tobzódását, ifj. Bánfi Barnabás az égre törő egye­nesek letisztultságát mu­tatja, Rusznyák Csaba alvó vá­rosában pedig a fény vigyázza a csendet.

Mindemellett remekül ját­szanak a perspektívával Méry Rudolf madártávlatból készített felvételei; szóra bírják a fényt és az árnyékot Bánfi Barnabás és ifj. Bánfi Barnabás Találkozások és Impresszió című képei, valamint Kesztyüs András Kibúvó és Kesztyüs Máté Másság című felvételei, vagy Salétros Mária Szelfije és Puskásné Nagyszöllősi Ágota Az idő fonákja című fotográfiája.
Kedvenceim közé tartozik Tarczali Éva és Bálint Attila ismétlésekben tobzódó mun­kája, valamint Labancz István és Görbe György kompozíciója.

Jelen kiállítás törzsanyaga a Székely Aladár nevét viselő gyulai fotóklub tagjainak munkája. A klub 1984-ben ala­kult, 40 év alatt 121 tagja volt. A tagság összetétele na­gyon heterogén, ugyanis a diplomástól a munkanélküliig, a nyugdíjastól a középiskolásig minden társadalmi kategória megtalálható köztük. 
A kiállításon 23 szerző 40 képe szerepel, 10 képpel Csík­szereda testvérváros Pris­ma Fotóklubjának tagjai egé­szí­tették ki az anyagot. A két klub közötti kapcsolat mintegy 37 éves, hozzájárulva a két település közötti kapcsolat élő­vé tételéhez.

Ismételten Balla Árpád Zol­tánt hívom segítségül, aki szerint nem a kép el­készítésének technikája a fontos, ugyanis: „Csak a kép számít, annak az üzenete és a lélekre gyakorolt hatása. Ha egy képnek van lelke, akkor mindegy, hogy festmény vagy fotó, digitális vagy analóg, már betöltötte hivatását…”
Ugye, már 1908-ban tudták és ma is érvényes, hogy a fotográfia „egy bizonyos pillanat behatása”, amelyet a fotografáló szerencsésen el­lesett, ravaszul elorzott.