Akárcsak az előző évek­ben, Botár László kurátor, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa, Har­gi­ta Megye Tanácsa galériájának a vezetője most is egy mottó mentén szólította fel közös gondolkodásra és alkotásra a képzőművészeket. Egyrészt azokat, akik a Hargita két oldalán alkotnak, de azokat is, akik különböző művésztelepeken ismerkedtek meg művészeinkkel, a tájjal, e vidék embereivel, vagy egyáltalán úgy érzik, hogy rokonszenveznek mindazzal, ami itt, szűkebb pátriánkban történik.
A megtalált idei kulcsszó, amely alkotásra ösztönözte a művészeket, a Felzárkózás. A hazai rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben gyakran beszéltünk róla, hogy fel kell zárkózni. Gazdaságilag, társadalmilag, szellemileg, nem elszigetelődve, hanem nyitottságra, kapcsolatokra törekedve, de mégis megőrizve azt, ami a sajátunk. Csatlakozni tehát az ország különböző részeihez, Európához, a világhoz, de mégis itthon maradni. Bonyolult, rendkívül bonyolult mindez. Ezért ezeknek a lépéseknek a ritmusa korántsem diadalmenet. Vágy és kiábrándultság, derűlátás és borúlátás, álmok és a valóság, nagyotmondás és tárgyilagosság, fantázia és józan felismerés övezik mindezeket a mozgásokat, és jellemzőek azokra a művészeti átalakulásokra is, amelyek a világ nyugati részén már a huszadik század második felében, Romániában pedig az utazások és a világháló nyújtotta nyitottság jegyében a rendszerváltás után megkezdődtek.
Ha csak tömören szeretnénk összefoglalni mindezt, akkor észre kell vennünk, hogy a huszadik század eleji avantgárdtól eltérően ebben a posztmodern korban megváltozott már maga a művészetnek a fogalma, másképpen ékelődik be a társadalomba, mint eddig. Megváltoztak a művészeknek a témái, a tárgyai, az eszközei, a technológiái, az egyre inkább a vizualitásra és az érzelmi-értelmi hatások kiváltására, valamiképpen a néző megérintésére törekvő eljárásai. Egyre inkább előtérbe kerül az a felfogás, miszerint fel kell hagyni a láttatás pusztán elbűvölő látványával, a művészetnek más a feladata: meg kell ráznia, fel kell kavarnia, be kell avatkoznia az ember életébe, és mondhatni mindegy, hogy milyen eszközökkel teszi meg ezt. És észre kell vennünk azt is: máshol már korábban, mifelénk később, de alaposan megváltozott még a kiállítások megrendezésének szemlélete is.
Ma már nagyon ritkák azok a klasszikusnak mondható tárlatberendezések, amelyeken egyetlen festő személye és valamiféle időrendi vagy tematikai sorrend uralkodik, amilyen a Csíki Székely Múzeumban most bezárult Nagy István-kiállítás volt. Manapság előtérbe lépett a kurátorság, amelyben a kurátor szemléleti, válogatási és menedzseri szempontjai ötvöződnek, és immár több mint tíz esztendeje ezeket a változásokat érzi a Hargita Szalon is. Most több mint negyvenen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Bécsben, Londonban, a spanyol Alicantében és máshol élő, fiatalabb és idősebb, még pályakezdő vagy már kiforrott művészek mutatják be számunkra a jelzett változásokat és az elkövetkezőkben röviden, csupán néhány példával erre szeretnék utalni, a teljesség igénye és bármiféle értékelési sorrend nélkül.
Itt van mindjárt Fülöp Józsefnek a Hódolat avagy tisztelet Keith Haringnek című alkotása. Ki volt az 1990-ben, alig több mint harmincévesen AIDS-ben elhunyt amerikai művész?

A vonal elsőbbségén alapuló vizuális látásmódnak, a graffitinak és az alternatív művészetek térhódításának az egyik mozgatója, aki képes volt bármilyen felületet, a még tiszta reklámtáblákat és házfalakat, az autókat vonallal megtölteni, nem is beszélve az új típusú képregényekről, amelyeknek az alakjai ma már külön stílusban vonultak be a falfestésekbe.
Azután vessünk egy pillantást Fazekas János László munkájára, amely mondhatnám tiszta pop-art, még a műfaj klasszikus korszakából, és érdemes utánanézni, hogy Andy War­holtól kezdve mennyire szétágazódott ez is.
Vagy jó példa arra, hogyan változnak meg a tárgyak és az eljárások a jelenleg éppen Spanyolországban dolgozó Garbian Adrian Hoffman itt kiállított képén, ezen az összegyűrt és meggyötört Civilizáción.
Az egészen fiatal Kentelki Gábor kontrasztos színekből álló absztrakcióvá alakít át ismert fogalmakat, Cristian Martinas pedig az Ember tragédiájából fakadó, kék tónusú munkájával éppen most nyerte el a Magyar Fotóművészek Világszövetségének egyik díját. Ursu Justina Silvana fészek-gondolatai vagy gondolat-fészkei azt is megmutatják nekünk, hogy a térdimenziók nyomán mennyire megváltozott a textilművészet, hasonlóképpen a Bukarestben élő Orbán Annamária munkái­hoz, aki valamikor Maroshévízről indulva végigjárta a világ nagy biennáléit és triennáléit. Damó István dinamikus, erőteljes kompozíciója ugyanazt a művészt hozza elénk, akit sajátos hangvételű illusztrációi és egyéni kiállításai nyomán is már évtizedek óta ismerünk. Érdemes megfigyelni ahogyan Turcza László klasszikus szürrealizmusa a kék irányába hangolódott át, vagy ahogyan Márton Árpád továbbra is kitart a pasztellek hagyományos téma és színvilága mellett. És észre kell vennünk Maria Balea Esküvő avagy lakodalom című képein a grafika és a festészet egymásba hatolását, ahogyan a függőleges ritmusok alakítják át arctalanná a tömeget. Vagy Werther Júliánál, amint a groteszk és az abszurd hoz létre olyan fantáziaképeket, amelyek adott mértékben tükrözik mai jellem- és viselkedés-világunk néhány embertípusát is.
Nem folytatom. Az idei szalon, létezése második évtizedének kezdetén, jól példázza, hogy hány műfajban, hányfajta stílusban, milyen hangvétellel és vizuális látásmóddal lehet megközelíteni a Felzárkózás kifejezést. Nekünk, nézőknek, befogadóknak pedig mindenekelőtt egy a tennivalónk: ne zárkózzunk el tőle, hanem figyeljünk az alkotókra és az alkotásokra.
És nemcsak a kiállítóteremben, a kiállításon, hanem ha feltűnt egy-egy alkotó vagy alkotás, akkor jegyezzük meg, jegyezzük le, fényképezzük le és nézzünk még utána a világhálón is. Zárkózzunk fel mindahhoz, ami érdekel, hiszen bőven van erre lehetőségünk.

*
A kiállítás október 4-ig látogatható.