Hetente többször járok úszni egy budapesti uszodába, ahol az Emirates légitársaság légikisasszonyai is rendre megszállnak. Mindig egy csoportban ülnek, s várják a reptérre kiszállító buszukat. Bűbájosak a drapp egyenruhájukban, bordó cipő a lábukon, s ugyanilyen színű táska a kezükben, sapka a fejükön. Mégis a sapkáról diszkréten lelógó kis fehér fátyol fogott meg.

Egy távoli útba belevágva magam is találkozhattam velük munka közben. A járatunkon nagyon lelkes légikisasszonyok szolgálták ki az utasokat, pezsgett a kezük alatt a munka. Mindenkihez volt egy kedves mosolyuk, ha volt valami extra kívánságunk, azonnal odajöttek. Azért, hogy agyonüssük az időt, a filmkínálatból böngésztünk néznivalót. Két magyar nyelvű mozi is szerepelt a listán. Magyarul is bemondták a legfontosabb információkat, később kiderült, hogy két honfitársunk is a légikísérők között dolgozott. Érdeklődésemre az egyikük elmondta, hogy a mintegy harmincezer (!) alkalmazottból hatvan magyar is munkát talált az illusztris társaságnál. Mindezt egy kedves mosollyal adta tudtomra.

Hatórás utazás után érkeztünk meg átszállóhelyünkre Dubaiba. A légikikötő egy hatalmas városra emlékeztetett. Több szinten siettek az utasok, a távolabbi pontok között egy metrószerelvény vitte őket. Mégis a legjobban egy lift maradt meg bennem. A felvonó mérete egy autóbuszéval egyezett meg, legalább száz embert szállított egyszerre.
A vámmentes üzletek igen kedvező áron kínálták portékáikat, áruk széles választéka várt tulajdonosukra. Aki viszont csak egy hideg sörre vágyott, annak igen mélyen kellett a zsebébe nyúlnia: egy pohár tizenöt dollárt kóstált. Viszont minden toalett mellett volt egy ivóvízforrás, így nem kellett senkinek drága palackos vízre költeni. (Budapesten egy üvegért majd’ ötszáz forintot kértek egységesen.)

Két órát töltöttünk várakozással, addig is megszemlélhettük az utasokat. A világ minden tájáról érkeztek emberek, a kisérettel vonuló arab emír mellett ortodox zsidó sietett. Egy család emlékezetes maradt: egy idős arab láthatóan három feleségével és több kocsi csomaggal haladt el előttünk: elöl a férfi, mögötte a pakkokat toló nejek. Utastársaim is szájtátva figyelték a ritka látványt, ha korábban – a török hódoltság alatt – születnek, talán ők is belevághattak volna az ilyetén forma nagycsalád alapításába.
Közben hazaérkeztünk, s az egyik csomagunk megsérült az út alatt. Panasszal éltem, s a nagyhírű légitársaság potom hétezer forintot utalt át károm enyhítésére. Lehet, hogy mégis a szingapúriak maradnak a kedvenceim?