Hirdetés

Drog és társadalom

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Drog és társadalom
Fotó: Albert Ildikó

Kolumbia jelenlegi elnökének, egyben a korszellemnek, az aktuális liberalizmusnak a sajátosságait, amely többek között a kábítószerek élvezeti cikként való törvényesítését, a hírhedt kokain dekriminalizálását óhajtja, talán akkor érthetjük meg a legjobban, ha felidézzük, miért is fonódik össze mai napig az ország neve a droggal. A helyzet megismeréséhez elengedhetetlen a kábítószer-kereskedelem, a körülötte kialakult mítosz és a valóság bemutatása.
Ahhoz, hogy a témáról érdemben szólhassak egy keveset, a két legkompetensebb szerző egy-egy művét olvastam el. Gabriel García Marqueztől az Egy emberrablás történetét és Rosso José Serrano Cadena tábornok – aki az Egyesült Államokban megkapta a „világ első rendőre” címet a drogüldözésben elért sikereiért – Sakk-matt című kötetét. Az előbbi a kábítószerüzlet talán legismertebb figurájának, Pablo Escobarnak a ténykedéseit és halálát, míg az utóbbi a másik nagy szervezet, a cali kartell főnökeinek letartóztatását mutatja be. A könyveket olvasva igazolódott az az előfeltevésem, hogy bár lelkesen emlegetjük, emlegetik igen sokan a drogmaffiát és Escobar nevét, valójában nagyon keveset tudunk arról, amit ezek a fogalmak takarnak.
Talán érdemes azzal kezdeni, hogy Kolumbia hétköznapjaihoz, legalább hatvan éve, szervesen hozzátartozik a drog. Előbb a kannabisz, a hetvenes évektől a kokain, végül a heroin termelésében és eladásában lett világelső, és valószínűleg, minden harc ellenére, az ma is. Sajnos mostanra már mi is tapasztaljuk, egyre gyakrabban és szélesebb körben a kábítószerezés testet-lelket megnyomorító, életeket romba döntő hatását. Ám ez nem lenne, nem lett volna elég ahhoz, hogy egy egész ország a befolyása alá kerüljön. Marquez magyarázza el, hogy mi is történt – ezzel tulajdonképpen a korrupció társadalmi méretű elharapózását is felfedve. Érdemes nagyon odafigyelni, mert lassacskán a bőrünkön kezdünk hasonlókat tapasztalni, amire még rátevődik sajátos helyzetünk sajátos (nem)rendezése az összes következményével együtt, amitől magunk is érezzük, amit sajnos – nem hivatalosan, de a nyitott szemmel járó gondolkodók – mondanak, hogy bizony sokban hasonlítunk Dél-Amerikához. Marquezt idézem, mert rövidebben, lényegre törőbben nem lehet fogalmazni: „Az országban egy olyan kábítószer termesztése terjedt el, amely még az olyannyira helytelenül ’heroikusnak’ titulált drognál is ártalmasabb volt: a könnyen szerzett pénz. Az az eszme is népszerű lett, hogy a boldogság legfőbb akadálya a törvény, meg hogy nem ér semmit, ha az ember írni és olvasni tud, meg hogy jobban él az ember, ha bűnözővé válik, és nagyobb biztonságban van, mint az, aki becsületes. Vagyis a társadalom a teljes züllés állapotába került, ami minden burkolt háború velejárója.” Mert Kolumbiában a drogmaffia megjelenésével valóságos háború indult ennek tagjai és a kormány között.
Most tanultam meg Serrano könyvéből azt is, hogy mi tekinthető maffiának. Eszerint maffiaként értelmezhető minden szervezet, amely saját politikai szóvivőkkel rendelkezik, és olyan második nemzedékkel, amely gyanún felül áll és nincs priusza; amely képes legalizálni vagyonát és csak láthatatlan szinteken alkalmaz erőszakot. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor kitűnik, bizony eléggé önkényesen szoktuk a fogalmat használni. Ami a drogszektort illeti, eszerint egyedül a cali kartell tekinthető maffiának, míg a hírhedt Escobar szervezete a maga gyilkosságaival és terrorista tevékenységével kevésbé, mint mondjuk a fehérköpenyesek pácienst nem tisztelő önvédő társasága.





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!