Hirdetés

Callas leple, avagy a Mesterkurzus

A száz éve született Maria Callas életének egy epizódját dolgozta fel Terence McNally Mesterkurzus című darabja. A művet 1997-ben mutatta be a Pesti Színház parádés szereposztásban. A főszereplő, Kútvölgyi Erzsébet így emlékezik a darabot ihlető művészre s az akkori saját alakítására.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 4 perc
Callas leple, avagy a Mesterkurzus
Mesterkurzus Fotó: Szilágyi Lenke/Vígszínház Archívum

Mielőtt a darabra rátérnék, egy Édesanyám által elmesélt történetet osztanék meg. Családunk becses darabja volt a kerek asztalon álló csodálatos Telefunken rádió a hangolást segítő villogó-becsukódó ’macskaszemmel’. Egyszer, úgy ötévesen, az asztal csücskébe kapaszkodva hallgattam egy csodát, egy operarészletet. Megkérdeztem: ’Mama, ez mi?’, s nem azt, hogy ’ez ki?’, Callas énekelt. Úgy tűnt, mintha egy gyönyörű lepelbe burkolt volna ez a hang. Életre szóló, meghatározó élményként maradt bennem: ha meghallom a hangját, akkor ismét beborít e szép finom, puha lepel. Férjem, aki a Magyar Rádió Énekkarában énekelt tenoristaként, megjegyezte, hogy vannak Callasnál sokkal jobb szopránok is, de ez engem hidegen hagyott. Felnőttfejjel hallgatva érzem, hogy ebből a hangból a Díva saját tragikus élete cseng vissza, pedig az első élményem idején a művész sorsa talán még nem volt tragikus, csak később vált azzá.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


S elérkeztünk a Mesterkurzus 1997-es bemutatójához. Marton László rendező komolyzenebarát volt, s értett is a zenéhez: az 1973-as év slágerét, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt is ő állította színpadra. A közös munkában mindenhez segítőkészen állt hozzá, de egy idő után ráébredt arra, hogy a szereplők – a két szoprán, a tenor és a kísérő Fellegi Ádám – önjárók lettek. Igen, mindannyian benne voltunk ebben a ’Callas-lepelben’. A szöveget tudtuk, Laci legfeljebb apró igazítást kért a mozgásban.
Számos felvétel – sajnos nem minden – jutott el hozzánk Callas művészetéből. Kedvencem a Tosca-alakítása volt, ez a koncepció teljesen különbözött az addig látott szerepformálásoktól. Volt összehasonlítási alapom, hiszen gyermekkorom óta volt opera­bérletünk, s a családban a zene szeretete igencsak dominált. Színészként nagyon élveztem azt a koncertjét, amikor fellépése közben a ruhájáról leesett a bross: egy gyönyörű, míves, súlyos ékszer. A művész meg se rezdült, csak a tekintetével nézett le a földre, s folytatta az áriát. Még hosszan sorolhatnám a többi hangfelvételt is, az énekesnő mindig magával ragadó és utolérhetetlen volt. 

Szilágyi Lenke/Vígszínház Archívum
A közönség meleg szeretettel fogadta a Mesterkurzust. Két-három évvel ezelőtt bementem a Pesti Színházba, s egy nercbundás idősebb hölgy fordult hozzám, hogy a darab megy-e még? Kiderült, hogy az érdeklődő Ausztráliában él, s korábban látta az előadást; élményt jelentett számára, s abban reménykedett, hogy a darab még műsoron van. 91 előadást élt meg a Mesterkurzus, akkor álltunk le vele, mikor kisbabát vártam. Szülés után egy másik élményem is él bennem. Miskolcon is egyszer előadtuk. A darab úgy kezdődött, hogy a tanár Callas botorkált kalucsnijában, levette az egyiket, botorkált tovább felemás cipőben. Ekkor lenéztem a nézőtérre, és a kilencedik sor szélén megláttam egy nagyon szép, várandós kismamát. Magam is büszke anyaként kértem, hogy álljon fel, s tapsoljuk meg. Pironkodva emelkedett fel, de ettől az emberi momentumtól a miskolci előadás is bekerült a ’Callas-lepel’ alá.”



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!