Mint a keleti fővárosok – vagy egykori fővárosok – legtöbbjének, Hanoinak is megvan a maga szinte szentként tisztelt nagy halottja, aki előtt, bármennyire is istenkáromlásnak tűnik, arra járva illik leróni a tiszteletet, vagy – turistaként – legalább megbámulni őt. Ha többet nem, akkor a nyughelyét, kívülről, mint ezt mi is tettük volna, mikor a szemerkélő esőben elindultunk a Ba Dinh térre, ahol Ho Si Minh (1890–1969) mauzóleuma található. Ám mire mindenféle ellenőrzés után bebocsátottak a hatalmas térre nyíló kapun, eleredt rendesen az eső. Nem akármilyen szubtrópusi zápor, hanem igazi trópusi eső. Vagy legalábbis azt hittük, mert nem akart elállni, és többen bőrig áztunk. Ott és akkor tanultam meg, hogy a trópusokra nem elegáns nyugati, állítólag vízhatlan esőkabátot kell vinni magammal, hanem vagy az itthoni vastag, zöld, ronda esőköpenyt, vagy vásároljak ott, általuk is használtat. Most a fontos, hogy ha vizesen is, de eljutottam odáig, egy darabig caplattam, hogy szemből is láthassam a mauzóleumot, de az a tér akkora, hogy végül megelégedtem azzal, hogy félig-meddig behúzódva egy épület fedele alá, messziről nézegettem, és fotózgattam, még a vele szemben álló Nemzetgyűlés 2014-ben átadott épületét is.

Ho Si Minh érdemei még felénk is eléggé ismertek, bár az már kevésbé, hogy nyomorúságos körülmények között nőtt fel, aztán volt iskolaigazgató és járt műszaki főiskolára, később külföldre ment, és dolgozott hajón szakácsként, majd Londonban és Franciaországban volt kertész, pincér, takarító és kazánfűtő. Nemcsak kommunista volt, hanem függetlenségi harcos is. Elsők között felismerte és szóvá tette, hogy az elnyomott parasztság forradalmi szerepe legalább olyan fontos, mint a munkásságé, hasonlóan Maóhoz, aki szintén a parasztságra támaszkodott. Ám ha belegondolunk, talán ez nem is akkora érdem, mint ahogyan emlegetik, sokkal inkább a valóság felismerése, hisz Vietnám a mai napig mezőgazdasági ország. Ho Si Minh a kommunizmus hirdette társadalmi egyenlőséget valódi természetességgel terjesztette ki az ország függetlenségét célzó gondolattá. Franciaországban élő vietnámiakból szervezetet alakított, és 1919-ben, a nagyhatalmak versailles-i békekonferenciájára petíciót nyújtott be, amelyben többek között az indokínaiaknak a franciákéval egyenlő jogokat követelt. És bár azok nem reagáltak, saját honfitársai szemében valódi hős lett. Sokat utazott és szervezkedett, tartotta a kapcsolatot a többi vezetővel, akiktől segítséget is remélt, hogy az országa függetlenné és egységessé válhasson. Ő volt az is, aki kikiáltotta Vietnám függetlenségét 1945. szeptember 2-án. Ezután valóban tárgyalások kezdődtek, ami végül hosszan tartó háborúba torkolltak. Hónak sosem volt a többi kommunista vezetőhöz hasonló személyi kultusza, sőt, élete vége felé inkább élő szimbólumként létezett, és kevéssé szólt bele az ország vezetésébe. Halála után a hálás utódok tisztelete építtette a mauzóleumot, benne bebalzsamozott testével, amely körül díszőrség áll, látogatható és állítólag őszinte tisztelet övezi manapság is. Mint ahogyan az is elképzelhető, hogy egyszer majd emlékként tekintenek erre az épületre, mint jómagam már megéltem hasonlót, amikor másodszor sétálgattam három évtized távlatából a Vörös téren. Ám a mauzóleumról olvasgatva tanultam valami újat: a brutális építészet kifejezést.