Az 1899-ben Brassóban született Halász Gyula budapesti és berlini képzőművészeti tanulmányok, majd első világháborús részvétel után 1924-ben érkezett Párizsba, ahol édesapja a Sorbonne-on tanított. A Montparnasse éjszakai életét fotózta, immár Brassaïként szerzett nevet a párizsi elitben és a művészvilágban, amelynek életét ugyancsak megörökítette. Barátai között tartják számon többek között Picassót, Dalít, Matisse-t, Alberto Giacomettit. Kevesen tudják, hogy az akkori párizsi graffittikről is könyvet adott ki, bizony az a falművészet, amelynek a mai fiatalok leginkább az angol Banksyt ismerik el képviselőjének, már az első világháború után megjelent a francia fővárosban a maga csípős humorával és éles társadalombírálatával. Brassaï 1984-ben hunyt el, eredeti felvételei ma a világ nagy múzeumainak féltett kincsei és visszatekintve életművére, volt, amire alapoznia a Magyar Újságírók Románia Egyesületének, amikor fotópályázatait a Brassaï nevével fémjelezte. A fotópályázat ötlete 2015-ben született meg és nem véletlenül, hiszen az ezredforduló után jól érezhetővé vált, hogy az internet világában a vizuális tartalmak egyre inkább előtérbe kerülnek, függetlenül attól, hogy milyen minőséget takarnak.

Valóban, manapság, amikor szűkebb és tágabb környezetünkben, otthon, a munkahelyen, az üzletekben, az utcán, a világhálón, a közösségi oldalakon a fotók ezrei ömlenek rá, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fényképezés nem más, mint kisebb vagy nagyobb gépekkel, vagy éppenséggel mobiltelefonokkal készített digitális reprodukció, amely egyrészt megállítja, megőrzi az időt, másrészt meg kiváló eszköz a friss és gyors kommunikációra. Csakhogy nagy különbség van általában a fotó és az igényes sajtófotó között. A falakon most itt vannak a majdhogynem évente megrendezett Brassaï sajtófotó-pályázatoknak a legjobb munkái és alapos szemrevételezés után bizony rá lehet jönni,  hogy a legtöbb esetben nem mindössze a valóság pillanatnyi rögzítéséről, egyszerű leutánzásáról van szó, hanem a megfigyelt események, jelenségek, történések, arckifejezések, mozdulatok összetevőinek és összefüggéseinek, lehetséges hatásainak a megválogatásáról, és ezáltal olyan többletjelentésekké való alakításáról, amelyek nem egy esetben a konkrétumokból kiindulva, azokból építkezve, igazi metaforákhoz, szélesebb hatósugarú szimbólumokhoz vezetnek.
És azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezeken a fotókon a rögzítés objektivitásához, majd minden esetben társul a fotós alkotókészségnek nyugodtan nevezhető szubjektivízmusa, amellyel nem csupán lát, hanem úgy is akar láttatni, hogy a pillanatnyi valóságon túlmutató üzeneteket fogalmazzon meg.
Amikor Sarány István WeTrans­feren elküldte nekem a fotókat, akkor csak átszaladtam rajtuk, majd többször is megnéztem és jegyzetlapokon, tehát papíron, valamiféle osztályozást is készítettem magamnak. Életképek, események, portrék, sport, tájképek, politikusok, esszé – valami ilyesmiket írtam fel magamnak, azzal a megjegyzéssel, hogy jó néhány fotó nem szigorúan elhatárolható, illetve átjárható egyik csoportból a másikba. Egy picit szeretnék beszélni minden kategóriáról és több művészről, azzal a megjegyzéssel, hogy az említetteket semmiféle minőségi sorrendbe nem soroltam, hanem megpróbáltam észrevenni a sajátosságokat.
Az Életképeket Kerekes István fotójával kezdeném, arra figyelve, ahogyan az egészségre utaló óriásplakát és a kocsis öregember között alakulnak ki az ellentétek, a  groteszk hangulat, amely még erőteljesebbé válik azon a Kerekes-képen, ahol utca menti szentképek találkoznak a valós élettel. A hátrányos helyzetűek, ezen belül a cigányok élete általában kedvenc témája a fotósoknak, érdemes észrevenni, hogy a szabadság és a jobb élet vágya hogyan tükröződik Kerekes István és Martinek Imre képein. Molnár Edvárdnál viszont az az érdekes, hogy a Lékvágók című képén a munka tárgyára, a jégre összpontosít, alulnézetben a fókusz a kivágott jégdarabra esik, és éppen ezért lesz érdekes a kompozíció. Móricz Sabján Simon a Covid-oltások hátterét mutatja meg, az oltók kimerülését, miközben Sántha István Csaba remek pillanatot kap el, amikor a maszkos csatornamunkás kipillant a munkahelyéről. De azt a hangulatot is érdemes megfigyelni Szőllősi Mátyás fotóján, amelyet egy Covidos karácsony teremt, háttérben a zoom-os beszélgetésekkel. Szigeti Vajk István gyimesi fotója a mindennapi élet jellemző pillanatával, a borjút gondozó öreggel kompozíciójában éppen olyan érdekes, mint Szekeres Attila fotója a világnak egy másik állomásáról, ahol éppen Barabási Albert-László beszél a hálózatokról, az árnyoldalakkal együtt. Veress Nándornak a neoprotestáns egyházak keresztelésére utaló felvétele egyben azt is jelzi, hogy jóval többet kellene törődni azokkal az egyházakkal, amelyek igen erőteljes társadalmi folyamatok részesei, jóllehet a hagyományos történelmi egyházak vonzáskörében észre sem vesszük. És a Covidra visszatérve, ritkán látni olyan drámai fotót, mint a Huszár Szilaméré. Úgy éreztem, hogy a két védőruhás, fehér alak az omladozó ház előtt az asszonnyal, aki mit sem ért a világból, kompozíciójában, gondolatiságában már-már drámai, akár görög tragédiabeli mélységeket is sugall. A rettegés anatómiája – talán így is nevezhetném. Az Események csoportjában Albert Levente úzvölgyi fotója egyetlen jó érzékkel elkapott pillanatban mutatja meg azt a társadalmi kavargást, az időknek azt az ötvöződését, amely még mindig társadalmunk sajátja. És a társadalomról szólva, mi sem tükrözi jobban napjaink ellentmondásait, mint éppen Halmágyi Zsolt fotója a tengerparti üdülésről, miközben a háttérben ott lángol az erdő és mint egy nukleáris robbantás óriási gombája terjed a füst. A politikusok nincsenek túlságosan elkényeztetve ebben az összeállításban. Albert Levente felvételén Kelemen Hunor önmagát nézi, és azt hiszem, az időnkénti önmagába fordulás általában jót tesz minden politikusnak. És megint Covid: Isten nyugtassa Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség nemrég elhunyt elnökét, aki 2021-ben még pingpongozott.
A sportképeken érdemes észrevenni Halmágyi Zsoltnak a témán is túlmutató fotóit: ahogyan a kerékpárostárs vizes borogatással segít a társának, ahogyan Ótos András rögzíti a távolugrás homokfelhőjét és ahogyan megint csak Halmágyi Zsolt észreveszi egy lovas versenyen a lónak azt az arckifejezését, amelyen a düh, az undor, a megvetés ott tükröződik, hogy miért kell neki egy olyan futamon részt vennie, amelynek nem sok köze van a szabályos lovas sportokhoz.
Urbán Tibornak van egy grafikai hatású fotója, amely arra utal, hogy a téma valahol fent van, a magasban. Én kiegészíteném azzal, hogy a téma mindig itt van körülöttünk, és figyeljünk a sajtófotósokra, hogyan veszik észre. Gazdagabban, bővebben, izgalmasabban, mint magunk. Ezért szeressük a sajtófotósokat, és ne hagyjuk, hogy a mindennapos tartalomgyártás kiürítse ezt a szakmát. És ezt a hivatást.

Kiállítók: Albert Levente (Sepsiszentgyörgy), Barabás Ákos (Székelyudvarhely), Barabási Attila Csaba (Marosvásárhely), Halmágyi Zsolt (Csíkszereda), Huszár Szilamér (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Mosonmagyaróvár), Martinek Imre (Torontálvásárhely), Molnár Edvárd (Szabadka), Móricz Sabján Simon (Budapest), Ótos András (Újvidék), Sánta István Csaba (Budapest), Szekeres Attila (Sepsiszentgyörgy), Szigeti Vajk István (Csíkszereda), Szöllősi Mátyás (Budapest), Urbán Tibor (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda).