Sokáig nem izgatott a világ hét csodája. Már azért sem, mert legtöbbjük csak a szólás szintjén él, és még arról sincsenek valódi elképzeléseink, hogyan néztek ki valójában a maguk idejében. Becsületesen megtanultam felsorolni őket – a gizahi nagy piramis, a babiloni Szemiramisz függőkertje, az epheszoszi Artemisz-templom, az olimpiai Zeusz-szobor (Pheidiász műve), a rodoszi kolosszus, az alexandriai fárosz és a halikarnasszoszi Mauzóleum –, de elvette tőlük a kedvem, hogy igazából egyiket sem írta le részletesen egyetlen szemtanú sem, inkább csak utalásokra és feltételezésekre hagyatkozhatunk. A semmi közepén terpeszkedő függőkert-csoda létezését is kétségbe vonják némelyek. Ám amit sokat ismételgetnek, az valahogy megragad. Közhely. Nemcsak mi pszichológusok hirdetjük, hogy az ismétlés a tudás anyja, hanem a reklámszakemberek is, és egyre gyakrabban, tudatosan vagy sem, műveli szinte minden halandó. Ez utóbbi ellenben sokszor már valami mást jelent: kényszeresség a javából. Az én esetemben, az ókori építészeti csodák kapcsán is működött a jelenség. Jártamban-keltemben annyiszor ismételgették, illetve alkalomadtán meg is mutatták, hol állhatott egykoron az illető csoda – Rodosz tengerpartján két pillér, ahol a kolosszus lába lehetett, Bodrumban az erőd részei, ahová a halikarnasszoszi mauzóleum köveit építették be, Epheszosz csodálatosan felújított részei mellett Artemisz templomának néhány köve –, hogy kezdett foglalkoztatni az egyetlen, amely megmaradt. De valószínűnek tartom, hogy ez önmagában nem lett volna elég, ha nem kerül egy olyan körutazás, amely több látnivalót magában foglalt, amelyek érdekeltek ugyan, de akkoriban egyikért sem keltem volna útra, annyira Európa-centrikusan utaztam. Ráadásul 2008-ban sajnos egyéb belső indítékom is került arra, hogy a Szentföldre utazzam. Mert ilyen cím alatt hirdették a körutazást, amely Egyiptom északi, mediterrán részét meg a Sínai-félszigetet is magában foglalta. Akkor hadd lássuk az egyetlen megmaradt csodát! Megérte! Annyira, hogy azóta már visszatértem oda, és ha a körülmények (kor, kór) engedik, szívesen meglátogatnám majd még egyszer. Egyiptom. Afrika egyetlen transzkontinentális, azaz két földrészen elterülő országa. Nem mintha máshol olyan gyakori lenne, legalábbis ha nem vesszük figyelembe a követhetetlenül sok apró szigetek világát és az ezeken elterülő országokat. A nagyjából egymillió négyzetkilométeres országnak több mint 100 millió(ra becsült) lakosa van, és ezzel a legnépesebb arab ország. Jeleztem, hogy becsült érték, hisz ez jellemző a harmadik világ országaira, ahol egyrészt a teljes adminisztráció kissé laza, másrészt a lakosság egy részének a mozgása annyira nehezen követhető, hogy ez a számokat is befolyásolja. Különlegessége nemcsak kulturális, hanem földrajzi is. Nagy része ugyanis sivatag, felszínét uralja a híres Szahara, amelyet a Nílus szel ketté hosszában. Az élet gyakorlatilag ennek a hatalmas folyónak a partjain, a deltájában és a tengerparton zajlik. Ez azt is jelenti, ha kissé túlzóan, de mindenképpen költőien fogalmazok, hogy az ország területének nagyjából az öt és fél százaléka él. A többi homok és szikla. Mert a sivatag, a hittel ellentétben, mindkettőt jelenti. Egyiptommal kapcsolatban a köztudatban természetesen leginkább a piramisok jelennek meg, a fáraók, a Kleopátra és Nefertiti, meg a titokzatosság és a már említett Nílus, és valamilyen módon az ősi volta, kultúrájának régisége. És valóban, Egyiptom az egyik legrégibb civilizáció büszke utóda. Valahogy természetesen forr egybe a kettő, talán meg sem tudom fogalmazni, hogy pontosan miért is? Talán az egzotikum mindent felülíró jelenléte, a korszerűségében is valahogy kissé régi, idejétmúlt külleme, melyben a számunkra csak mesékből ismert, ezért mesebelinek tűnő turbános, kaftános utca embere – bár egyre többen váltanak európai öltözetre –, még mindennapi, és a bazárokban féldrágaköveivel, ékszereivel, színes szőnyegeivel, kelméivel, bőrpárnáival, hatalmas színes kagylóival csábít, tevéivel hív sétára a homokdűnék közé és csodálatos kis szobrokat kínál megvételre, az utcán potom pénzért, a műhelyeiben háromszorosáért. Mikor ott vagy, valahogy azt érzed, bármi megtörténhet. Érzed ezt, annak ellenére, hogy már egy szűk évtized (pontosan 9 év) távlatában is pontosan tetten érhető a változás, a felzárkózás, a civilizálódás, ami mindenképp kell és jót tesz az ott élőknek, ám ami nagyon sokat levon abból a semmivel sem összehasonlítható hangulatból, ami először fogadott, és amiből még sok, de nem minden, fellelhető ma is. Az emberek általában mosolyognak, és elvárják, hogy mások is, különösen a turisták, a rendszerint nem-arabok, szintén mosolyogjanak. Támadásnak élik meg a mosolytalan arcot, a durcásságot meg a hangos szót. És hasonlóképp válaszolnak rá. Bár ők maguk eléggé erőszakosak, hisz követnek, nem hagynak békén, ameddig rá nem beszélnek arra, amit szeretnének, sokszor csak úgy szabadulhatsz, ha valahogy elkerülöd őket. Ám nekik ez természetes, nem agresszió, hisz mosolyogva, de lerázhatatlanul teszik. Nekünk, vagy legalábbis nekem, ez utóbbi a nagyon terhes. Ám ha ezeket az alapkövetelményeket betartjuk, akkor az élet, különösen turistaként szép és sima. Igaz, nőként azt is tudomásul kellett vennem, hogy nem mehetek be a mecsetbe, igaz, a legfontosabbakba az idegen férfiak sem, és sokkal inkább megpróbálnak meggyőzni (vásárlásról, tevegélésről) vagy alkalomadtán átejteni, mint a férfiakat. Hiába na, arab világ. Hogy a régmúltban is ilyenek voltak vagy sem, nem tudom. Ám azt igen, hogy tökéletesen illenek nemcsak a mához, hanem ahhoz a rengeteg csodához, amivel az országban találkozhatunk. Annak ellenére, hogy az ókori Egyiptom, a maga 3000 éves történelmével, világhatalmával, monumentális építkezésével, egy külön fejezet volt, amelyet más kultúrák váltottak, nem éreztem azt a döbbenetes ellentmondást, ami Görögországban annyira lebénított, mikor először jártam ott. Kairó, a maga kopottságával, egyszerre nyomorával és luxusával, kavargó forgalmával, rendezetlenségével és néha rendkívüli szépségével, legtöbbször az idő vasfogát példázó koszos utcaképével tökéletes hátteret biztosít – és ez a benyomásom minden alkalommal azonos volt! – a szinte hipnotikus erővel mindegyre felbukkanó piramisok csúcsainak, amelyek a maguk megtépázott falaival az alkotás időtálló csodáját példázzák. Fantasztikus, megmagyarázhatatlan és csodálatos az ellentmondásnak ez a harmóniája.

Albert Ildikó