Hogy van-e különbség a járvány előtti és a mostani Kuba között, és ha van, az milyen és mekkora, nem tudom megállapítani, hisz nincs összehasonlítási alapom. Az ellenben tény, hogy az ország hangulatát a tavalyi év végén két dolog határozta meg: a pandémia, melynek következtében épp csak érkezésünk előtt 2 héttel indult újra a turizmus, azaz eléggé vérszegény arcát mutatta, és az év derekán kirobbant, az elmúlt negyed század legnagyobb utcai megmozdulásának az emléke, illetve következményei. 2021. július 11-én ugyanis Havannában hatalmas, az elkeseredés kiváltotta tüntetés indult, amely sok más városra is átterjedt. Utána százakat tartoztattak le és korlátozták az internet-hozzáférést, mert (állítólag) azon szervezték a tiltakozást. November végén tehát egy csendes, maszkos, szegény és szegényes, a nagyobb városok központjaiban szép, színes és aránylag rendezett arcot mutató, de a legtöbb helyen jócskán lerobbant, elhanyagolt, omladozó ország, sok kéregető ember képe tárult elénk. Legnagyobb meglepetésünkre az internet, ellentétben a pandémia előtti kártyás rendszerrel – minden szállodában, bár napi néhány órára korlátozódott, de ingyenes volt. Annak az elképzeléseimben, sőt, talán többek elképzeléseiben is élő, hangulatos, zenés-táncos, jókedvű Kubának, amit a dalai, részben a regényei, a képeslapok, mai napig szép épületei, az egykori slágerek, az ötvenes évekbeli elnevezése – „a karibi térség Párizsa, egyben bordélyháza” – idéznek és ígérnek, csak igen kevés nyomát, szinte azt írtam, hogy inkább csak az utánzatát találtam. Ami ellenben nagyon ismerősnek tűnt és bőségesen megjelenítette azokat az időket, amiket az én korosztályom mifelénk megélt, az a szocialista aranykor nincstelensége volt. Nagyon kevés üzletet láttunk, azok is teljesen üresek, és a legtöbbjük zárva volt. Gyakorlatilag egyetlen olyan boltra sem bukkantunk, ahol bármilyen használható dolgot vásárolhattunk volna. Egy bevásárlóközpontban, amit nehezen, de sikerült megtalálnunk, többpolcnyi edény, rum, némi olaj, paradicsom-, gyümölcssaláta- és babkonzerv fogadott, többé-kevésbé tömött sorokban, de a felében csak a teljesen üres polcok tátongtak. Ott értettük meg, miért foglaltak bele napi három étkezést a kirándulásba: ha nem szervezi meg az iroda a teljes ellátásunkat, valószínűleg nem lett volna mit ennünk. Az országban régóta a szintén ismerős jegyrendszer működik, de míg nálunk egykoron legalább megkaptuk azt a kevés alapélelmiszert – íme, hogyan lehet szinte pozitívnak látni azokat az iszonyatos időket! –, addig Kubában semmi garancia nincs erre. Marad tehát a feketepiac és a háztáji termelés. A nagyvárosokban is az üres telkeken kertészkedés folyik. Legalábbis mindenfelé ezt írják, de látni nem láttuk. Vidéken szegényesen ugyan, de nem ritka a mezőn dolgozgató ember, ám annál több a parlagon heverő, gyomos terület mindenfelé. A kubai szocializmus természetesen nem volt mindig ilyen. Mi több, nem is akart mindig szocializmus vagy kommunizmus (egykutya!) lenni. A híres-hírhedt Fidel Castro, egy cukornádültetvényes fia, aki a jogi egyetemen kezdett politizálni és rövidesen a polgári reformista Ortodox Párt radikális szárnyának vezetője lett, eredetileg csak a demokrácia szükségességét emlegette és a szegénység, az amerikai uralom, az erkölcstelenség ellen szállt harcba, amiket a katonai puccsal kormányra került, katonai diktatúrát bevezető Batista uralmának tulajdonított. Ami rossz volt ugyan, ám azt is jelentette, illetve azt vitte tovább, ami Kubáról sokáig, talán részben máig, a köztudatban volt, van: a pezsgő élet, rumba, salsa, csácsácsá, show, éjjeli élet, rulett és szép lányok. Meg szegénység, de hát az most is van. Kubában a kommunizmust 1959. január 2-ától számítjuk, mikor Castro és kis forradalmi csapata elfoglalta Havannában a Moncadát, az ország legnagyobb katonai támaszpontját. A napról Robert Merle írt egy egész regényt. Ezután megkezdték az államosítást, mire az amerikaiakkal olyan súlyos konfliktusba kerültek, hogy 1961-ben megszakították a diplomáciai kapcsolatot. Ezzel, hogy Merlét idézzem, „a nagy sziget példaképpé nemesült abban a néma és szenvedélyes küzdelemben, amely szembefordítja egymással a féltekén Latin- és Észak-Amerika lakóit.” A kubai emigránsok rá egy évre történő híres disznó-öbölbeli partraszállásának visszaverése után következik az amerikai embargó, mely azóta is tart, sőt cifrázták már többször is. Ezek után kért és kapott Castro segítséget a Szovjetuniótól, ennek összes következményével. A teljes KGST sietett támogatni az ifjú kommunista államot, amely a kezdeti lelkesedés után ugyanarra az útra tért, mint az összes többi ragyogó jövővel kecsegtető, dicső múltra visszatekintő és nagyon szomorú jelenben élő szocialista ország. Egyházellenessége a papok elüldözéséhez vezetett, de attól sem a kereszténységet, sem a santeriát – amelyről majd lesz még szó – nem sikerült (szerencsére!) megszüntetni. A Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása igazi gazdasági válságba taszította az országot. Gyakorlatilag megbénult a kereskedelme, hisz az export 80%-kal csökkent, élelmiszer-szükségletének kétharmadát pedig importálta addig, azaz a teljes szegénység következett be. Megszűnt a szovjet segély is. Ám a várakozások ellenére, Kuba nem omlott össze. Megették a háziállatokat, majd az állatkertieket is. Áram hol volt, hol nem volt. Nőtt a nyomor, de reformokat hoztak és kúsztak tovább. Nem volt benzin, ezért még az amerikaiaktól maradt ősrégi, viharvert autókat sem használhatták, helyettük biciklik lepték el az országot (Kínából importálták). Eltűnt a tömegközlekedés, de a stoposokat az állami autóknak kötelező lett felvenni, és vannak lovas kocsik, meg riksák és autóriksák, hogy az egyszerű gyaloglásról ne is beszéljünk. És láss csodát. Ennyi gond és baj után, egy nemzetközi kutatócsoport 2013-ban arra a következtetésre jutott, hogy „drámaian nagy javulás” fedezhető fel a különleges időszak után: Kubában az érrendszeri megbetegedések és a kettes típusú diabéteszben szenvedők száma a harmadára esett vissza, de agyvérzésből is kevesebb lett, és összességében a természetes halálozások száma is csökkent, azaz nőtt az átlagéletkor! Miközben az emberek jövedelmének egy jelentős részét az a valuta jelenti, amit az Egyesült Államokba emigrált családtagok utalnak haza az otthon maradottaknak. Igen, megvalósult mágikus realizmus ez az ország, és magam is most, amikor ezeket írom és az emlékeimet rendszerezem, élem át igazán a kifejezés mély igazságtartalmát.

Albert Ildikó