Épp amikor megjelent a kubai utazásom történetének első része, jelezték az egyik internetes könyváruháztól, hogy van egy szemtelenül drága, de dedikált példány Horvát János másik ajánlott könyvéből, a Kubai retróból. Nem először történik meg, hogy horribilis összeget kérnek egy előjegyzési listára feltett könyvért, amely valamelyik antikváriumban megjelenik, és bár önmagában nem egy rendkívüli, értékes vagy ritkaságszámba menő kiadvány, mert ritka ugyan, de csak annak fontos, aki épp elolvasná valamiért, mondjuk, dokumentálódásként, és talán épp ezért nincs újrakiadása sem, így nehezen beszerezhető a véletlen érdeklődőnek. És, mint jelen esetben is, meg is kapják érte a kért pénzt. Az üzlet az üzlet. Kíváncsian várom, hogy olvashassam, mert minél többet szeretnék átadni – nem megosztani, ami annyira divatos, de szerintem nem fedi pontosan azt, amit én szeretnék, vagyis átadni – belőle az olvasóimnak. Ám egyelőre még csak ott tartok, hogy sok utazás árán sikerült megszereznem az első kötetét. Az antikvárium mellett egy pénzváltó is volt. Azonnal bementem. Mert a fontos feladataim közé tartozott az apró euró megszerzése is. Az különben, hogy nem szívesen veszik a nagycímletű valutát, szinte mindegyik olyan országra jellemző, melynek nem a saját pénzneme, de elfogadja szinte mindenhol. Ez történik ma Kubában is. Az országban még nem is olyan régen csak a saját pénzüket használhatta a külföldi is, amelyből volt egy „házi” használatra való pesó, és volt a konvertibilis kubai pesó, amelyet valutáért lehetett kapni, de a kettő mellett a dollár is használatban volt. Kétezer-tizenháromban valutareform lépett életbe. Ennek következtében megszűnt lassan a konvertibilis pesó, és maradt a sima, meg a dollár. Ám tavaly, 2021 nyarán, az amerikai embargó hatására, amire valószínűleg a pandémia is rátett egy lapáttal, Kuba bejelentette, hogy a bankok többé nem fogadják el a dollárt, helyét pedig átvette az euró, illetve részben a bankkártyás fizetés, ami addig nem igazán volt elterjedt. Hogy mennyire így van, arról meggyőződhettünk mi magunk is. Mindenhol elfogadták az eurót, és egészen pici üzletekben, például szuvenírboltban is lehetett kártyával fizetni. És bár fizetőeszközként hivatalosan nem használhattuk a dollárt, voltak helyek, ahol kis mennyiségben, ha mondjuk nem volt elég a kiscímletű euró, pótolni lehetett néhány dollárral. És a koldusok meg a koldulók (szerintem a kettő nem ugyanaz!) is elfogadták. Visszaadni ellenben az euróból legtöbb helyen pesót használnak. Ezért volt ajánlott kiscímletű valutát vinni. Egyrészt, mert a nagyból sokszor semmilyen módon nem tudtak volna, vagy egyszerűen nem adtak volna vissza szívesen, másrészt az alkalomadtán visszajáró pesóval nem igazán lett volna mit kezdenünk. Ilyen meggondolásból léptem be a valutaváltóba és adtam elő a kérésem egy alacsony, zömök, fekete hajú, kortalan, faarcú kis embernek, aki erre azt kérdezte, hogy: – Mennyit adsz? – Háromszázat szeretnék beváltani, de ha lehet, akkor ötszázat – feleltem. – Jó, de mennyit adsz? – ismételte, mire, gondolván, hogy nem érti jól a nyelvünket, újra elmondtam mit szeretnék. Mire ő: – Értem, de mennyit adsz?! És végre én is megértettem! Mondtam erre, hogy semennyit. Mire ő, szemrebbenés nélkül, hogy: – Akkor nincs! Megint tanultam valamit, Kubába pedig kevés kiscímletű euróval indultam, de sikerült olyasmiket vásárolnom, hogy nem kellett visszaadniuk az ötvenesből vagy százasból. Van ehhez tehetségem. Budapesten a következő állomásom a Vörösmarty tér volt. A karácsonyi vásár már évek óta rendszeres programon, hisz az egzotikus útjaim általában november végén indulnak. A vásár területe ezúttal kerítéssel körülvéve működött, területére meg egyetlen kapun át vezetett az út. Az őrök a nemzetközi oltási igazolás mellé valamilyen fényképes igazolványt is kértek, nehogy a más oltásával ékeskedjem, ugyebár?! Miután maszkosan bebocsátást nyertem – elszomorodtam. Nedves, szinte szemerkélő idő volt, ami azonban csak még jobban aláhúzta azt, ami a legjobban hiányzott: a vásár vásárhangulata! Lézengtek néhányan, nézelődtek, válogattak is egyesek a sokszínű, ám a megszokotthoz képest kevésbé gazdag kínálatból. A tér egyik oldalán ott párologtak a finomabbnál finomabb téli ételek, a töltött káposztától a fénylő füstölt csülkön át a tepsis krumplira kívánkozó sistergő sült kolbászig. Asztalok is voltak, amelyeknél néhányan fogyasztották a kiválasztott ínyencségeket, ízlett is nekik, néhol nevetést is hallottam, de a lényeg hiányzott: a máskor általam egyáltalán nem kedvelt, de itt kedves és szórakoztató, mert jól szórakozó tömeg és a vidámság, a hangulat, a zene, a boldogan sürgő eladók és kedvtelve vásárló sok idegen. Igen, hiányzott, hogy fülelnem kelljen, a sok olasz, angol, francia szó közül hány magyar üti meg a fülem? Mert egész Európa itt szokott lenni. Most pedig nem igazán volt ott. De annál inkább otthon (itthon?) érezhettem magam, mert a vásár tele volt hazánk fiaival. Már első nap is feltűnt, hogy amíg a Keletitől a Blaha Lujza térig sétáltam, majd az egyik üzletben, és a másikban is, a szállásom melletti kávézóban, a Duna-parton, a metrón, az Andrássy úton is román szó ütötte meg a fülemet, ami aztán a Vörösmarty téren csúcsosodott. Előbb csodálkoztam, de végül megfejtettem a talányt! Itthon a nemzeti ünnep generálta hosszú hétvége (pontosabb lenne, ha hosszú hét elejét mondanánk) indította útra az ünnepelni vágyókat, akik közül sokan Budapestet választották erre a célra. Nem olyan rég két bukaresti újságíró kisfilmjét is láttam, ahogyan csodálják és lelkesen mutatják be a magyar fővárost. Úgy látszik, egyre többen gondolják hasonlóan, és ez jó. Ami még feltűnt, hogy sokan közülük szépen, folyékonyan beszéltek angolul a szintén hasonlóan jól kommunikáló elárusítókkal, recepcióssal vagy portással. Úgy tűnt, hogy minden korosztály jelen van, néha három generáció együtt. Örültem ezeknek a találkozásoknak. Jó lenne, ha minél többen, minél többet járnának Budapestre, és nem csak. Talán ott is, itt is, mind többen gondolkodnának el a tapasztaltakon. És esetleg valamiféle változ(tat)ást is előidéz(het)ne. Reménykedjünk.

Albert Ildikó