A ’Három tenor’ világszenzációnak számított, de sohasem értettem, hogy a 20. század nagy tenorjai között miért csak őket emlegetik, Alfredo Kraust miért hagyják ki a felsorolásból. A spanyol tenor szédületes karriert futott be, s kortársai között örökifjúnak számított. Kiváló technikájának köszönhetően időskorában is fényesen csengett a hangja, hetvenévesen is tisztán énekelte a magas C-t. Az ezred lányának híres – kilenc magas C-t rejtő „Ah! Mes amis!” – áriáját is előadta idősen egy koncerten. Hangjában volt egy kis ércesség, ami különösen vonzóvá tette, talán ebben hasonlított nagy spanyol elődjére, Miguel Fletára. Mindvégig megtartotta egyenes tartását, karcsú alakját. 
Alfredo génjeiben hordozta a muzsikát, édesapja osztrák, édesanyja spanyol volt. Boldog családi életet élt, gyakorló katolikusként sok gyermekkel áldotta meg az Úr, akiket rendszeresen elhozott az előadásokra. (K. J. itt talán téved, az életrajzok egy gyermeket említenek – a szerk.). Életvitelében is megőrizte a ’bécsi vért’ és a mediterrán szokásokat: soha nem rohant, mindig ráért néhány szóra. A három tenorral ellentétben nem szeretett utazni, előnyös szerződéseket mondott le családja miatt. No, azért nem kellett félteni, nagyon sok lemezfelvételt készített, ami biztosította anyagi hátterét. 

A Metropolitan Operában majd’ három évtizedig énekelt. 1966-ban a Rigoletto hercegeként debütált, s 67 éves korában e szereppel búcsúzott a közönségtől, de egy évvel korábban a Lammermoori Lucia tenorszerepét nyolc alkalommal adta elő nagy sikerrel. Egyik kedvenc alakítása Gounod Rómeó és Júliájának címszerepe volt, hatvanéves korában is azonosulni tudott a tizenéves hőssel. Nagy rajongótábor vette körül, de botrány nélküli élete nyomán soha nem került fotója a bulvárlapok címoldalára. Az Opera kedvelt tagjának számított, a szezon végi és év végi közös összejöveteleken is mindig részt vett. Egy alkalommal ugyanannál az asztalnál búcsúztattuk az évet, az együttlét a legszebb emlékeim közé tartozik. A tenor vitte a szót, pedig azt állították róla, hogy igen keveset beszél. Először az opera műfaját merítettük ki, majd – miután megtudta, hogy magyar vagyok – az operett irányába terelte a beszélgetést. Párhuzamot vont a ’múzsák neveletlen gyermeke’ és a spanyol zarzuela között, az utóbbinak nagymestere volt, s számos korong őrzi szenvedélyét. Hamarosan a spanyol operett legszebb dallamaiból dúdolt összeállítást. Ezek után gyakrabban beszélgettünk. Egyszer az utcán le is szólított, amikor kissé révetegen sétáltam. Irodámban gyakori vendéggé vált, sokszor kávéztunk együtt. Egyszer magyar borral kínáltam, egy pohár után kis dallal hálálta meg a nedűt.”