Egész éjjeli utazás, aztán egész napos teheráni látogatás és finom vacsora után aludtunk, mint a bunda. Szerencsére az időeltolódás sem zavart meg nagyon, hisz hozzánk képest csak másfél órával vannak előrébb. Ez is újdonság volt ennél az útnál: eddig még sosem jártam olyan országban, ahol nem kerek órával tért volna el az idő, így most ezt is kipróbálhattam. Harmadnap reggel frissen, viszonylag pihenten és nagyon kíváncsian keltem.

A több mint 400 kilométerre található Iszfahán felé vettük az irányt, de közben még megálltunk kisebb, de érdekes helyeken. Először Komba mentünk. Ez Irán és a síiták egyik legkonzervatívabb városa, vallási-szellemi központja, hit­tudósok és tanítványaik otthona. Egyes források szerint innen indult az a szeminárium, amely az 1979-es forradalomhoz vezetett. Itt töltötte élete nagy részét Homeini ajatollah. Kom ily módon az ország második legszen­tebb városa, Masad után. Az utóbbi­ban temették el ugyanis a 9. század­ban Reza imámot, Mohamed egyenes ági leszármazottját. Fatima, a húga pedig Komban nyugszik, a hatalmas és híres mecset az ő nevét viseli. Az épületegyüttesbe – mi, nők leginkább csak az udvarára – úgy léphettünk be, hogy előbb világos színű csadort ad­tak ránk: azaz tetőtől talpig beborított egy vékony zsákszerű akármi, amiből csak az arcunk látszott ki, és fel kellett fognunk elöl, hogy hasra ne essünk benne. E kényelmetlenségek ellenére is nagyon tetszett a Fatima mecset. Már a mérete lenyűgöző volt, aztán a rengeteg díszítés, a tavacskák, no meg a komoly, kissé átszellemült hangulata ideig-óráig még azt is feledtette, hogy épp oda nem mehettünk be, női mivoltunk miatt, ami a legfontosabb lát­nivaló volt: Fatima sírjához. Ezután láttuk és megkóstoltuk a vá­ros jellegzetes édességét is, a szohant: a sáfrányos, kardamomos, rózsavizes, pisztáciás aprósüteményt, de nem tett rám különösebb hatást.
Kásánt is érintettük. Ez az egykoron igen híres város lakossága főleg sző­nyegszövésből élt, és a legendájuk szerint innen indultak a napkeleti bölcsek, a bibliai háromkirályok Bet­lehembe. Később a kerámiaipara is fej­lődött, a mázas tégla innen indult, de miután a 18. században földrengés pusztította el, régi fényét már sosem nyerte vissza. A rózsakertjei és az itt készült rózsavíz ellenben ma is messze földön híresek. Arrafelé a rózsavíz nemcsak a szépségiparban, hanem a gasztronómiában is igen el­terjedt. Ez különben egész Közel-Kelet­nek egyik jellegzetes zamata, ami nekem csak az édességekben ízlett. Bár kevesen tudják, ízfokozó tulajdonságáért használata az ókorig vezethető vissza. A megtisztított rózsa szirmaiból kipréselik az olajat, majd a szirmokból desztillálás révén nyerik ki az aromás rózsavizet. A per­zsák valószínűleg az elsők között és a leghatékonyabban foglalkoztak vele és finomították az eljárást.
Kásán látnivalói között leginkább néhány impozáns házat tartanak szá­mon. Mi is meglátogattunk egyet, az 1888-ban elkészült Tabátabáei-házat, amelyet az azonos nevű híres ke­res­kedő építtetett. Az épület a hozzá tartozó udvarokkal, kertekkel több mint 5000 négyzetméteren terül el, és helyet kapott benne 40 szoba, 3 szélfogó, 4 alag­sor. Festett ólomüveg ablakok, a jel­legzetes, stukkóval, sokszor tükrös mozaikkal díszített falak, tavak, virágok igen kellemes lakóhellyé varázsolják.