Nem jellemző rám, de önvizsgálattal kezdem ezt az írást: egy kicsit elhanyagoltam a MÁV Szimfonikus Zenekart. Utoljára négy éve, a pandémia alatt tudósítottam róluk, de utána kiestek a látókörömből. Most szerencsésen visszakerültek, felfedeztem ugyanis, hogy egykori kedves Duna televíziós műsorvezető-szerkesztő kollégám, Ámon Betti intézi a sajtókapcsolatokat, s egy gyors telefon után már egy próbára is invitált. Egy próba – ellentétben a koncerttel – mindig az alkotás fázisait is bemutatja, így örömmel éltem a lehetőséggel. 
A ferencvárosi pályaudvar mellett lévő próbatermet rejtő épület láttán megdobbant a szívem, mivel a komplexum másik részében lévő sportcentrumban számos kosármeccset vívtam, s ott dobtam sportpályafutásom legtöbb pontját: egy mérkőzésen harmincötöt.

De eltértem a témától. A zenekari terem pulpitusán Takács-Nagy Gábor állt. A neves zenész figyelemreméltó nemzetközi karriert futott be, ő alapította a Grammy-díjas Takács Kvartettet 1975-ben, és olyan világhírű zenészekkel szerepelt együtt, mint Yehudi Menuhin és Solti György. Az ezredforduló óta karmesterként is megmérettetett, s hírnevet is szerzett magának.
Az orosz est próbáját Csajkovszkij Rómeó és Júlia Nyitányfantáziájával kezdte. Ízig-vérig orosz zene, amibe szerzője nem szégyellt érzelmeket vinni, s az előadóknak nehéz belőle újat kiolvasni. A fiatal zenekart (becslésem szerint az átlagéletkor 32-35 év körül lehet) a Mester nemcsak irányította, hanem tanította is. Felidézte a veronai történetet, párhuzamba állította a partitúrával, s a kettő eredőjeként kért zenei megoldásokat. Szavai nyomán érzékeltem, hogy a karmester megmaradt egy kicsit kamarazenésznek. Ez részemről dicséret, hiszen olyan neves szerzők is a kamarazenét tartották a közös produkció alfájának és ómegájának, mint Dohnányi Ernő és Mihály András. Egy mondattal Takács is kitért ennek fontosságára: „A kamarazene az alapja, minél többen vagyunk, annál inkább.” 
A Nyitányfantázia bemelegítésül szolgált, utána következett Sosztakovics 1. (a-moll) hegedűversenyének gyakorlása. Sziszifuszi munkának lehettem tanúja, mivel a szólista, Baráti Kristóf nélkül folyt a próba. Nagyon nehéz mű, csak technikailag felkészült zenekarral adható elő. Az első, borongós tétel után a negyedik burleszk tétel került terítékre, a zenekar derekasan vette a bonyolult ritmusképletek támasztotta akadályokat. Néha a karmester elkérte a másodhegedűs hangszerét, s egy dallamvezetést, vagy pizzicatót (a húrok pengetése ujjal) mutatott meg. Az idő vészesen fogyott, így Bizet–Scsedrin: Carmen-szvitjének próbáját már nem tudtam meghallgatni, viszont a szünetben interjút készítettem Takács-Nagy Gáborral, őt kértem meg, hogy mutassa be a koncertet és az együttest. A beszélgetés kivonatát a következő két részben teszem közkinccsé.