A MÁV Szimfonikus Zenekar próbájáról írtam korábbi cikkemben, idézve Takács-Nagy Gábor karmester gondolatait az orosz kultúráról. Az alábbiakban a jeles dirigens gondolatait jegyeztem le.
„Kérdezted, mit tudok az elmondottakból a rám bízott zenekarnak átadni. A karmesterség egy misztikus dolog: nem jut rá idő, hogy minden hangnál elmondjam, mit is szeretnék, de a szememmel, mozdulataimmal és megjegyzéseimmel próbálom sugallni érzéseimet. Amennyiben a zenekar elfogadja azt, hogy a karmester jobban szereti őket és a darabot a saját egójánál, és őszintén végzi a dolgát, akkor ők is ’odateszik’ magukat. Ha mindig precízen tudnám ennek technikáját, akkor én lennék a világ legkeresettebb karmester-professzora. 

Megemelem a kalapom a MÁV Zenekar és zenészei előtt. Hátrányos helyzetben vannak, mivel más nagyzenekarokhoz hasonló támogatásról csupán álmodhatnak, s sem a költségvetés, sem pedig a művészek fizetése nem teszi lehetővé drágább hangszerek megvásárlását. Ennek ellenére is kiváló munkát végeznek. Tehetséges fiatal, szeretnivaló művészek játszhatnak az együttesben, akik remek színvonalon teljesítenek koncertről koncertre. Ez nemcsak személyes véleményem, a kritika is rendre dicséri fellépéseiket. A mostani próba is bebizonyította számomra a lelkes hozzáállásukkal párosuló tudásukat. 
Minden zenekarnak vannak hagyományai, amik végigkísérik az életüket. Mark Gorenstein, a szovjet–orosz karmester 1989–1992 között állt a zenekar élén, és nagyszerű vezető volt, s különösen értett a vonósok nyelvén. Maga is a Bolsoj Színház zenekarában hegedült, nem rejtette véka alá tudását, s átadta a zenekar művészeinek a vonókezelés csínját-bínját. Olyannyira, hogy mindmáig él a zenekar nagyon meleg hangzása. Ezt nevezhetjük ’magyar iskolának’ amiben nagyon sok orosz hatás is érvényesül.
Két darab próbáján vagyunk túl, most Bizet–Scsedrin Carmen-szvitje következik. Egy személyes kis történet tartozik ide. A szerző felesége a híres balerina Pliszeckaja volt; 2009-ben Németországban mindkettőjükkel találkozhattam. Pliszeckaja szerint a világ leggyönyörűbb zenéje a Carmen, és szerette volna eltáncolni a tragikus hősnőt a színpadon. A gondolatot tett követte, és felkérték Sosztakovicsot, hogy írja át a francia szerző művét balett-szvittre. A híres orosz mester nem mert hozzányúlni, így Scsedrin vette kezébe a dolgot: a klasszikus dallamokat XX. századi fűszerezéssel, ütőhangszerekkel ízesítette. Nem volt szándéka vetekedni Bizet remekművével, inkább a feleségének akart kedvezni. Egy igen népszerű műnek lett így a szülőatyja, amit – ez nem mellékes – a zenészek is nagyon szeretnek játszani. Különösen fontos számomra, hogy Scsedrin személyes instrukciói nyomán tanultam meg a darabot, első kézből tudom a tempókat és a karaktereket, így az előadás valóban a szerző szellemét idézi.”