A Nemzeti Filharmonikus Zenekar centenáriumát ünnepelte április 17-én. Az együttes elődje 1923-ban Székesfővárosi Zenekar néven alakult, s az idők folyamán a magyar zenei élet meghatározó tényezőjévé vált. Mivel a zenekarhoz számtalan élményem kapcsolódik, egy másik cikkben még visszatérek a jubileumra, ezúttal az ünnepi hangversenyről számolok be.
A MÜPA adott otthont a jubileumi koncertnek, amit talán az év hangversenyének is nevezhetünk. A nézőtérre a magyar zenei élet meghatározó szereplői, az együttes egykori tagjai, valamint neves közéleti személyiségek érkeztek, egy-két üres protokollhelyen kívül minden szék foglalt volt a hangversenyteremben. A műsor és a fellépők kiválasztása is méltó volt az ünnephez.
Az első részt Bartók Béla monumentális műve, a Cantata profana nyitotta. A pulpituson a magyar zenei élet vezéregyénisége, Kovács János állt, közreműködött a Nemzeti Énekkar. Már az első rész, a molto moderato tételének pianói nagyszerű előadást sejtettek, s az énekkar belépése csak fokozta a feszültséget. A vadászjelenet az egész együttesnek nagy feladatot jelentett, de a résztvevők megoldották. A befejező összefoglalás is katartikus élményt jelentett a jelenlévőknek. A gyilkos szólótenor szólamát László Boldizsár énekelte. Egykori klasszikus megszólaltatása Réti József nevéhez fűződik, magam is többször hallottam vele a művet, s aHungaroton hangfelvétele megőrizte előadását az utókornak. A most fellépő művész, akárcsak a basszbaritont éneklő Bretz Gábor, szép percekkel ajándékozta meg a közönséget.
A csoda Liszt Ferenc második, A-dúr zongoraversenyével folytatódott. A szólót Ránki Dezső játszotta, a művész már fél évszázada dolgozik együtt a zenekarral, így mostani fellépése is tökéletes választás volt. Ránki nagy rutinnal és kiváló ízléssel interpretálta a szerző kevésbé ismert zongoraversenyét, s a hatásos finálé után a közönség hangos tetszésnyilvánítással és vastapssal fejezte ki háláját. Talán mindenki számított egy kis ráadásra is, de az embert próbáló zongoramű előadása után jogosan járt a pihenés a már nem éppen fiatal előadónak.
A második rész Brahms I. szimfóniájával folytatódott. A műsorfüzetet idézem: „hagyomány és az újítás egységét felmutatva képviseli a folytonosság szellemét”. A Zenekart Vashegyi György főzeneigazgató vezényelte. A művész az elmúlt év októberétől áll az együttes élén, s ez a koncert talán az eddigi legnagyobb feladatának számított. Vashegyi nem bízott semmit a véletlenre: nagy buzgalommal, talán egy kicsit didaktikusan irányította a zenekart. Az első tétel lassabbra sikerült a megszokottnál, de kihozta a mű minden szépségét. A két rövidebb tétel után az utolsó – amit Clara Schumann is nagyra tartott – méltó befejezése volt mind a műnek, mind pedig az estének. Naplómban élményeimet mindig osztályozni szoktam, természetesen ötös járt e zenetörténeti hangversenynek.