160.

Az utóbbi időben néhányszor belekeveredtem olyan beszélgetésekbe, amelyekben valaki panaszáradatot zúdít rám valamilyen kudarcáról, ami kizárólag a környezetének rosszindulatából fakadt. Bajnak baj, de nem tragédia, próbálom enyhíteni az ilyen indulatot. A panasz helyét átveszi a felháborodás: minden ember gonosz. Kivéve természetesen magát a beszélőt, aki hite szerint az egyetlen jó, és egyedül harcol az elvetemültek ellen. Így lesz tragédia belőle, gondolom, és mivel nem tudom meghazudtolni a saját meggyőződésemet, hogy igenis vannak jó emberek, és én sok ilyent ismerek, nem biztosítom egyetértésemről a vigasztalan és saját búját-baját felnagyítva általánosító sopánkodót. A kényelmetlen terefere azzal a kéretlen ítélettel végződik, hogy könnyű nekem, mert csak ülök otthon, várom a nyugdíjamat, ez persze részben igaz, na de fogalmam sincs az Életről, arról, hogy a nemes szándékot ma mindenhol démoni ellenség lesi. A szerintem hál’ istennek békés, de az elvakult haragvó szerint istentelen kisvárosunkban gonosz erők, úgymint: rosszakaratú főnökök, képmutató kollégák, köpönyegforgató barátok, álnok akárkik mind-mind arra szövetkeztek, hogy a jót üldözzék. Igazlátó legyen a talpán, akinek ilyen csetepatékban sikerül felismerni barátot, ellenséget. Furának, zavarba ejtőnek, hogy ne mondjam, ijesztőnek élem meg viszont azt, hogy reggelente szóról szóra ugyanezt az ellenségkép-leírást olvasom bizonyos, a tájainkon is népszerű magyar médiában, csak ott politikusi beszédekben. Vajon az átlagembernek sikerült onnan lecibálnia és majmolnia, saját helyzetében érvényesítenie minden kétely nélkül az amúgy kifürkészhetetlen létű ellenségképet? Arányvesztésből így válik valamiféle saját igazság? Sarkigazságoknak hitt saját igazságok keringenek a szóbeszédben? Eszembe jut a 16. században élt spanyol író, Cervantes által kitalált Don Quijote szélmalomharcának természete is, amelynek tragikumát, komikumát, esetenkénti igazságát sok évszázada már, hogy nálam okosabbaknak sem sikerült megfejteni, de valahogyan mindenki arra jut végül, hogy ez szimbólum volt és maradt. Mindenki tudja, mi a malom, én csak elismétlem a jelkép kedvéért: olyan gépezet, amely szilárd anyagok aprítását, darálását, zúzását végzi. Jaj annak, aki két malomkő között őrlődik! Jaj annak, akinek bosszúra szomjas szívét-lelkét súlyos malomkő nyomja! Én meg csak fecsegek tovább Don Quijote vélt ellenségéről, a szélmalomról. A szélmalomnak működését, technikai megoldásait tekintve a legtávolabbi őse a buddhista imamalom. Azám! Gépiesített imából lett munka! Szép és hasznos rokonság az emberi érdek szolgálatában. Az ember helyett Szélanyó imádkozik és dolgozik, ha éppen kedve van hozzá. A szélmalom korára nézvést jó öreg: kétezer éves. A 10. században kezdte világ körüli útját és lett belőle mára szélerőmű. Persze lehet harcolni ellene, de ez semmivel sem több, mint Don Quijote bősz kardforgatása, érintheti ugyan a levegő mozgatta felfüggesztést, de az őrlő malomkövek meg sem érzik közben. A szél ellibben, a malomkő marad. Most az a kép, írói fikció ötlik föl bennem, hogy egy seholsincs malomkő éppen az 1947-ben készült Valahol Európában című film kockáit zúzza apró darabokra, majd a szél röpíti, szórja szét a világban a baljós üzenetet, a film legismertebb idézetét, amit a legkisebbik (legártatlanabb?) gyerek mond: „Felnőtt Ellenség! Könyörgöm, akasszuk fel.” Vétkes a malomkő? Azt darálom, amit a garatba töltenek, mondja közömbösen. Én meg kinyitom az ablakot és belekukkantok az Életbe. Baljós üzenetnek, démoni ellenségnek nyomát sem látom, viszont a láthatatlan fenyegetések attól még röpködhetnek a fejem körül. Szeretett kisvárosomban most békés járókelők sétálnak vagy sietnek a maguk útján. Egy ismerősöm a szemközti járdáról megpillant engem, és kedvesen integet, mivel a szóröptetéshez távol van, jelekkel hív, hogy menjek sétálni. Rendületlenül hiszem, hogy az Életben így Sétálók vannak többen, a gyűlölködőknek pedig magány a bére. Míg így nézelődöm, mellettem megnyugtató harmóniát sugallva halk csengéssel szerényen megszólal az apró szélhárfa. Gondolom, ugyanúgy kedveli a nyitott ablakokat, mint én. Gondolom, azt szereti az életben, amit én is: ne legyen teljes szélcsend, de vihar se!