Szűk negyedszázada tartó utazásaim során most történt meg másodszor, hogy a végén, az út utolsó két napján már nagyon vártam, hogy hazainduljunk.
Első alkalommal egy rövid kelet-németországi kirándulás alkalmával, amely a körülmények összejátszása következtében vált egyenesen kellemetlenné, mint ahogyan ezúttal is leginkább azok érintettek rosszul. De a látnivalók sem voltak az eddigi latin-amerikai élményekhez mérhetők.
Természetesen, már amikor a döntést meghoztam, és a Panamát, Kolumbiát és Ecuadort érintő körútra iratkoztam fel, tisztában voltam azzal, hogy olyan országokba megyek, ahol, egyetlen kivétellel, semmi olyan látni-, tudni- és megtapasztalnivaló nincs, ami ha nem is régi álmom, de legalább valamennyire vágyam lett volna.
De reménykedtem, hogy mégis összejöhet, hisz elvileg minden új helyben ott rejlik a csoda, a nagy felfedezés lehetősége. És én szeretem Latin-Amerikát! Tehát kellő nyitottsággal indultam útnak. A három ország látnivalóinak volt, lett egy közös „bűnük”: két hét alatt nem nyújtottak egyetlen úgynevezett aha-élményt sem. Ha semmi más negatív oldala nem lett volna, már ez is magyarázhatná, miért volt kevéssé sikeres ez a kiruccanás. Annak ellenére, hogy sok szépet és érdekeset láttunk.
De volt más is. Ezért röviden vázolom a hosszú fontolgatás után kiderített többi jelenséget is, amely kellemetlenül érintett, hogy utána teljes figyelmünkkel járhassuk be ezeket az egzotikus és sok értelemben különleges helyeket.
Talán nem elhanyagolható, hogy ezúttal sokkal erősebben szerettem volna feltöltődni, mint más alkalmakkor, azaz megtörténhet, bár nem biztos, hogy nagyobb elvárásaim voltak, netán kevésbé voltam receptív, mint más alkalmakkor. Vagy már nagyon romlott turistává lettem. De egyik sem valószínű, bár lehet, mégis, egy kicsit igaz.
Ráadásul, elég sok üresjárat volt az út során. Azaz sokat utaztunk: háromszor repültünk az országok között, hosszú órákat buszoztunk, és sajnos egyszer sem várt olyan végeredmény, ami után úgy érezzem, hogy megérte, mennék ezért többet is. 
Az időjárás sem tartott velünk, sokat esett az eső a száraz (!) évszakban, illetve csak ritkán volt kegyes, de azért is hálásak voltunk. Talán ez az a faktor, ami elkerülhető vagy javítható lett volna. Ecuadorban ugyanis elhangzott, az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy változott náluk az időjárás, az esőzés javára, így az eddigi 6-6 hónap helyett most 8-4 arányban oszlik, vagyis kevesebb a száraz. Ezt tudván, a kirándulást szervezhették volna például februárban március helyett, amivel sok rossz élmény elkerülhető lett volna. Hisz az eső ráadásul az Andokban zúdult a nyakunkba, azaz hideg is volt közben… a trópuson. Az utóbbira felkészítettek ugyan, de így együtt nagyon kellemetlen volt.
Aránytalan volt néha a látnivalókra szánt idő, illetve nagyon kevés szabadidőnk volt. Az, hogy belső repülőjáratok időpontjához kellett alkalmazkodnunk, az előbbit bár magyarázza, de nem menti. Az utóbbira meg semmiféle reális magyarázat nincs, hisz ez szervezés kérdése lenne. Azaz vagy nem jól szervezték, vagy tudatosan nem akartak saját időt biztosítani nekünk. Számomra nagyon frusztráló volt.
Ráadásul sosem utaztam egyszerre ennyi agresszív, beszólós, kommentelés-diaréban szenvedő emberrel, köztük egy született bohóccal.