Az átkos időkben a Beatles volt a non plusz ultra a magyar könnyűzenei életben. A fiatal zenekarok utánozták az együttest, a fodrászok is „gombafrizurára” rendezkedtek be. A Let it Be, a Hard Day’s Night számokat mindenki ismerte. E sikerek mögött a legendás szerzőpáros Lennon–McCartney állt. Míg az utóbbiról kevesebb legenda keringett, addig Lennon igencsak foglalkoztatta a világ közvéleményét. Különösen sokat írtak – nem mindig a szeretet hangján – a Yoko Onóval kötött házasságáról. Volt miről, az extravagáns pár hol a vietnami háború ellen tiltakozott, hol pucéran fényképeztette magát. Lennon tragikus halála után Yoko Ono továbbra is a topon tudott maradni mint zenész, dalszerző és képzőművész.
Magyarországra a nyolcvanas években látogatott el először, s jövetele akkor szenzációnak számított. Emlékszem, hogy az újságírókkal és zenészekkel egy sajtótájékoztatón is találkozott, s többen, mint például Bródy János, hiába provokálták odaillő kérdésekkel, a válaszok mindig közhelyszerűnek hatottak.
E történet is eszembe jutott, mikor Yoko Ono a Nemzeti Múzeumban egy különleges kiállítással mutatkozott be A háborúnak vége/ha akarod címmel. A tárlatot az ukrajnai háború motiválta. A performansz már a múzeum előterében üdvözölte a látogatót. A kívánságfa a békéért elnevezésű fa-papír konstrukcióra mindenki felaggathatta óhaját. A művész ezzel gyermekkori emlékét kívánta feleleveníteni: „Japánban gyermekkoromban elmentem egy templomba, és vékony papírra felírtam egy kívánságot, amit aztán egy fa ágára kötöttem.” Megjegyzem, ezt az ötletet már a zsidók is kitalálták a jeruzsálemi Siratófalnál, ott a cédulákat a fal réseibe dugják.
Az írattatás mániája a japán mesterasszony kedvelt eszköze, mivel az emeleten Az én anyukám gyönyörű című alkotásnál folytatódhatott a látogatók körmölése. Egy üres fal szolgált alapul, s az instrukció így szólt: „Legyél őszinte, mert erre van szükség! Írj ide egy gondolatot vagy emléket édesanyádról, üzenj neki néhány szóban, vagy rögzítsd a falra az őt ábrázoló fényképet.” A betérők „vették a lapot”, s a legkülönbözőbb nyelveken köszöntötték szülőanyjukat.
Azért a művész ötletbörzéjén számomra a Hozzáadott színes festmények című alkotása volt a nyerő: Yoko Ono egy teljesen üres, alapozás nélküli vásznat helyezett ki korábban a kiállítása falára, amire a látogatók festhettek. A kész alkotást a művész zsűrizte, s ha megfelelt a célnak, akkor alá is írta (és eladta). Még folytathatnám a sort a sakk-készletekkel, a háborúra asszociáló Menekülthajó kompozícióval.
Yoko Ono budapesti látogatása során említettem már a „közhely” szót. Sajnos e kiállításon is jelen volt a klisé szelleme. Ötletekből nem volt híján a híres özvegy, de műveinek nagy részét egy pályája elején álló kreatív designer is kitalálhatta volna. A fiatal szakember viszont minden bizonnyal ezekkel az écákkal hiába házalt volna, hiszen a hírnévről még csak álmodhatott.