Még mindig nem távolodom el Moszkva régi központjától, hisz ottlétem egyik legszebb élménye volt a Kreml egyik oldalának teljes hosszában elterülő Sándorkert, amely már több mint 200 éve (1812-ben alakították ki) a moszkvaiak kedvenc sétálóhelye. 
Nekem is nagyon tetszett, a több helyütt lépcsőzetesen megoldott, sok-sok sétánnyal, pihenőhellyel, tavacskákkal, szökőkúttal és számtalan szoborral díszített tízhektáros tér, ahol mi estefelé sétálgattunk. Kávézók, bárok, pizzázók és kis vendéglők állnak benne szétszórva. Mi is söröztünk az egyik török kimérésben. Kissé álmodozós hangulatát a grúz szobrász, Z. K. Cereteli művei adják. Embernagyságú bronz mesefigurái és hatásos lovasegyüttese rendkívül széppé és elegánssá varázsolják a kertet. Nem alaptalanul az Orosz Képzőművészeti Akadémia elnöke. Természetesen a megemlékezések helye is ez a park. Megtaláljuk benne, rendszerint a Kreml falának közelében, az ismeretlen katona sírját és a Hős váro­sokat jelképező márvány téglalapokat. Az utóbbiakból 13 van és a második világháborúban leginkább meggyötört és ellenálló helységeket jelenti. Itt van, újra eredeti formájában, a Romanov-ház háromszáz éves fennállásának tiszteletére 1913-ban állított obeliszk is, amelyről a bolsevikok azonnal levették a cári jelképeket, s amelyeket aztán a centenárium alkalmával tettek vissza. O tempora, o mores.
A Sándor-kert egyik végében, egy kis téren hatásos üvegkupola emelkedik, rajta a főváros makettje és legfelül a város védőszentjének, Szent Györgynek a bronz lovas szobra. A lényeg a föld alatt van, és szerencsére a szemnek látható. A különleges kupola ugyanis egy háromszintes, 69 000 négyzetméteres kereskedelmi központ teteje. Mindegyik emelet egy-egy század építészeti stílusát idézi, minden megtalálható itt, a luxusmárkáktól a vendéglőkig, és el is lehet tévedni bennük, én már csak tudom…
Szerencsére nem tévedtem el azon a délelőttön, mikor önszántamból nem Szergijev Poszadba, az orosz ortodox egyház egyik központjába, szellemi zarándokhelyére mentem, hanem Moszkvában maradtam és elindultam felfedezni az Arbat utcát. És most egy nem akármilyen vallomás következik: nem tudom, miért akartam látni az Arbatot, nem emlékszem, hol, mikor találkoztam vele és maradt meg, mint vágyott úti cél, de ott mocorgott a lelkemben. Szállodánktól metróval mentem a Szmolenszkaja térig, ahol a híres utca kezdődik, és ahol előbb a külügyminisztérium épületét csodáltam meg: ott magasodott előttem, amikor feljöttem a napvilágra. Nagyon ismerősnek tűnt, hisz egyike a Hét nővér néven ismert felhőkarcolóknak, amelyeket Sztálin álmodott meg, és nagy részüket már életében kivitelezték. Hasonlóak és eléggé sajátos külleműek, amelyben több stílus keveredik, de amelyeket kétségtelenül a nyugati minták és a velük konkurálás szelleme is ihlettek. 1947–53 között készültek, és közülük talán a Lomonoszov egyetem a legismertebb. 
Az Arbat utca, melyet 1439-ben említenek először, egy régi kereskedőnegyedben húzódik, és a 18 században vált az értelmiség találkahelyévé, részben a kávéházainak köszönhetően. Itt lakott Puskin is. Kék-fehér házát megtaláltam, sajnos zárva volt, csak a szemben álló, a szerelem szobrává vált alkotást láthattam, amelyen feleségével, Natalja Goncsarovával örökítette meg a művész, és amely a fiatal házasok zarándokhelyévé vált. Nekem nagyobb élményt jelentett Okudzsava emlékműve – aki megénekelte a negyedet – és az egyik színház melletti gyönyörű kis Turandot-szobor. Ám az utcának nem volt jellegzetes külleme vagy hangulata.