Hargita megye első di­záj­nereként belefulladtam aktívidő-korszakom formatervezési lehetetlenségébe. Képezték ugyan a formatervezőket, de a fővárosspiccű, piramisjellegű termelésrendszer elsorvasztott minden önálló, alkalmasságra fontolt törekvést. A bútorgyárban egy-két apróság kivételével főleg technológiatervezéssel kellett foglalkoznom. A gyár pannóbútor technológiájához igazított garnitúratervemet pedig azzal az indokkal utasította el a fővállalat, hogy nincsen benne elegendő tömörfa elem… Ezért múzeumi állásra jelentkeztem, hogy kiállítás-belépítész tevékenységet végezzek, amit tettem is egy darabig. Egy alkalommal, 1987-ben kaptam rendezői szabadkezet, de abban az időben korlátozott és nehézkes volt az anyagbeszerzés. Aztán ebben is kimerített a megyei elvtársakkal vívott harc. Végül a zsögödi Nagy Imre-hagyaték varázslatos világának megismerése-gondozása szakmaváltásra sar­kallt – nem bántam meg.
A fent említett lel­ki­is­me­ret-­fur­da­lá­som oka, hogy nekem még nem juthatott eszembe dizájnkiállítást rendezni abban az intézményben, amelynek egy ideig vezetője is voltam. De ha eszembe juthatott volna is, az az időszak nem volt a maihoz mérhető – éretlen volt erre. Mikorra pedig majdnem minden a helyére került, nyugállományba vonultam. Így hát ami elmúlt… elmúlt.
A jelen pályázat és kiállítás ötletgazdája Kelemen Attila pénzintézeti marketingszakember volt. Ilyen szakmát művelők híján anno mire is számíthattunk volna – sem én, sem az időben utánam következett dizájnertársam, Botár László.

A kiállítás kurátorai az esemény jelmondataként egy Moholy-Nagy László-idézetet választottak: „Nem a luxus, és nem is az egyszerű formák. Nem egy szűk réteg hóbortja, aminek csupán egy a célja: a szemet gyönyörködtetni. A dizájn mindannyiunk életének a része.” Igaz, de már e tény felismerése előtt is volt formatervezés, csupán anonim módon, és majdnem kizáró jelleggel vidéken, ház körüli szükségletre. Semmi esetre sem szervezett diszciplínaként. Ennek megértését, pontosabban megérzését sugallja a kiállításrendezés tárgypárosító felfogásmódja. 
De nemcsak a tárgyak rejtett párfunkció-sugallata, hanem a kiállítás rendezéselve is a játékosság, az alkalmi leleményesség lebegő aurájával tölti be a termeket.
Ezt nincs mit magyarázni – nézve kell látni, s látva kell érezni!

A dizájnt és az I. világháborút megelőzően a szecesszió – kivonulás – tettlegesen szakított az addig klasszikusnak ítélt hagyományos ízlés- és alkotói hagyományokkal. Jellegében mégis a polgárművészet maradt. Kivételt csupán Michael Thonetnek a már akkor tömeggyártásra alkalmasan formatervezett, ma is élő hajlítottfa-bútorkészítési elve és technológiája képezett.
Ezek mellett, a háború általánosan romboló következményei felszínre hozták a már jóval korábban felvillant szociális kérdések iránti közérdeklődést. Emiatt válhatott terjeszthetővé a William Morris angol szociáldemokrata művészetideológus elve – a művészet és a társadalom elválaszthatatlanok egymástól. Követői pedig, akik a művészet-ipar társadalmi helyzetével foglalkoztak, megnevezhették a század második és harmadik évtizedeinek emberkörnyezet-javító szükségleteit. Ebben a folyamatban kivételes szerepet vállalt az 1919-ben Weimarban, Walter Gropius által megalapított Állami Bauhaus Intézmény, amelynek két nagy jelentőségű magyar tagja is volt: Breuer Lajos Marcell és Moholy-Nagy László.
Ez az intézmény vált a XX. század első felének legjelentősebb modern művészeti központjává.

Konstruktív törekvések és nevelési módszerek újszerű gyűjtőhelye volt, amely az alkotóművészet megújítása szándékával nyert kiemelkedő szerepet. Alapját a gropiusi Bauhaus-eszme képezte. Ennek kérdéslényege: milyen képzettségre van szüksége egy művésznek ahhoz, hogy el tudja foglalni helyét az ipari társadalomban? Válaszlényege: hosszú távú, a morrisi szociál-ideológiára alapozott szellemi program, az alkotás mint módszer, és alkotás mint magatartás összefogását, összehangolását szolgáló. Hídképző szerepet vállalt a művészet és az ipar, a művészet és a technika közötti szakadék fölött. Fő problémája a formaképzés volt, amelyet új módszerrel közelített meg. Felismerte, hogy a formálás/formázás, vagyis az alakításcselekmény kimondottan az anyag–lehetőség–funkció–rendeltetés szabta követelmények megismeréséből fakadhat. Az anyagismeretben rejlő lehetőségek felismerését mint új művészeti eszközt nyújtotta a tanítványok számára.
Ezek az elvek és módszerek a morrisi eszmékkel együtt nemcsak Európában, hanem az Újvilágban is teret nyertek.
Az 1925-ben politikai nyomásra Weimarból Dessauba költözött Bauhaus 1933-ig élt – majdnem világháborútól világháborúig. S bár utolsó igazgatója, Mies van der Rohe tűzzel-vassal küzdött az intézménynek a politikától való távoltartásáért, a kor fasizálódó légkörében a Bauhaust baloldali kommunista, bolsevik, zsidó szervezetként bélyegezték meg. Majd a fokozatos költségvetési szorítások miatt 1932 őszén Dessau város megszüntette az intézet fenntartását.
Ezt követően csak elvkísértete lebegett a nagyvilág fölött. Majd itt is, ott is – Romániában az 1970-es évek rövid éltű nyitása idején – létrejöttek a főiskolai szintű dizájnerképző karok.

Folytatjuk

Id. Szabó András,
designer, ny. főmuzeológus