A Szovjetunióba tett első, egyben utolsó, váratlanul ölembe hullt utam nemcsak a látnivalókért jelent felejthetetlen élményt. Akkoriban a 17 tagállamot egyesítő birodalom – a kifejezést néha a nyugati világ is használta – a kommunizmus, és ezzel a kapitalizmussal, az elnyomással szembeni vélt új társadalmi berendezkedés, az igazságosság megtestesítője volt. Elvileg. Ezért volt annyira vonzó a megtapasztalása. Mivel mi épp ennek a csodarendszernek a legborzasztóbb áldásait, az ún. „racionális étkeztetés” idejét éltük – nemcsak kávét, csokoládét, narancsot nem láttunk, de a napi kenyeret, a havi 1 kg cukrot és 1 liter olajt is jegyre kaptuk, egyebekért meg végtelen sorokat álltunk, ha épp néha megjelentek a boltokban –, eleve nagyon kíváncsi voltam, mi van a mintaországban? És el kell mondanom, hogy amit láttam, az a vártnál jobb képet mutatott. Hogy ez mennyire volt valódi, mennyire a turistáknak szánt bemutató, nem tudom eldönteni ma sem, hiszen jóformán egy tapodtat sem tehettünk magunkra, mindig oda mentünk és azt néztük, ahova vittek, és amit mutattak. És Google sem volt.
Tény, hogy az ifjúsági szálloda, amelyben laktunk mindkét városban, szép, rendezett, gondozott és tiszta volt, az ellátás pedig remek. De hát egy KISZ által szervezett útról volt szó, ami némi magyarázatot is jelenthet, hisz természetes velejárója volt a propaganda. De a híres GUM is, akkori fogalmaim szerint, minden földi jóval – elsősorban egyedi és máig káprázatos olaszos nagyáruházi külsejével, de sokféle árujával is – bámulatba ejtett (egyedül a sorok voltak megszokottak).
Az utcákon a hangulat rossz volt, legalábbis Moszkvában. Ott sem mindenhol. És elképzelhető, hogy saját félelmemet is rávetítettem. Mert volt az bennem bőven, hisz a repülőtéren derült ki, milyen szerepet szántak nekem (is) ebben a csoportban, amit nem teljesítettem, de ami épp ezért nagyon elrontotta a hangulatomat. Leningrád és környéke ebben is különbözött, lehet, ott én is felszabadultabb lettem, hisz a város, meg a környező cári nyaralók minden várakozásomat felülmúlták.
Különös élmény maradt az is, hogy a nagy könyvesboltokban a világ minden nyelvén sorakoztak könyvek és sokféle hanglemez. Chopin-összest hoztam haza, és jó néhány magyar nyelvű könyvet, mikről tudjuk, mekkora kincs volt akkoriban mifelénk. Többek között a viszonylag frissen megjelent Egy elmebeteg nő naplója, Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya is köztük volt.
A kirándulást felejthetetlenné tette az is, hogy szerencsére – ha lehet ebben bármiféle szerencse – már az utunk vége felé ellopták a pénztárcámat. És szintén szerencsére akkoriban csak pénzt tartottunk benne! Én a maradék rubelvagyonomat. Szerencsém tetejeként akkor már rég tudtam, hogy a kötött szoknyámra a szálloda több takarítónője is szemet vetett. Magam kötöttem (ki hitte volna rólam?) az akkor divatos rakott szoknyát idéző stílusban, hófehéret, alján minden maradék fonalamat felhasználva, a szivárvány összes színében pompázó, egyre szélesedő csíkokkal. Ez a remekmű igazi kincsnek számított az orosz hölgyek szemében. Mint különben a rövid, vékony hasított bőrkabátom, életem eleddig egyetlen farmerszoknyája, és bőrszandálom is. Ezeket ellenben megtartottam. Bennük pompáztam a vámnál is, ahol jóformán rám se néztek a zord tisztek, úgy intették, hogy menjek már tovább. Aki ennyire szájtáti, hogy ezekkel a keresett holmikkal hagyja el a Szovjetuniót, az biztosan nem seftel – gondolták.
És eltalálták.