Tavaly decemberben a Magyar Országgyűlés január 22-ét hivatalos állami emléknapként a magyar kultúra napjának nyilvánította, hangsúlyozva: „Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye a nemzeti összetartozás egyik fontos sarokköve, a több mint ezeréves magyar államiság nemzeti jelképe.”
Három kevésbé ismert dologgal kezdem. 1. Nemzeti imánk első sora – az Isten, áldd meg a magyart – nem felszólító mondat, amint azt többen is gondolják, hanem óhajtó mondat: kívánságot fejez ki. 2. A nemzeti jelképünkké vált költemény születésének 100. évfordulóját – mint állami rendezvényt – január 22. helyett június 10-én tartották Magyarországon. 3. Újságíró vetette fel a kérdést interjú készítése közben: Hogyhogy nem kapott Kölcsey Ferenc valamilyen magas kitüntetést az uralkodótól e remek irodalmi alkotásért? A válasz így hangzott: a költemény nemzeti himnuszként csak 1844 után vált közismertté azáltal, hogy szövegéhez abban az évben írt zenét Erkel Ferenc. Utána pedig már a politikai légkör nem volt kedvező az ilyesmire – mondta az interjúalany.
A 2. pontban említett történeti tény irodalom- és művelődéstörténeti szempontból is figyelmet érdemel: Szabó G. Zoltán budapesti irodalomtörténész, Kölcsey-kutató a Himnuszról és Kölcseyről szóló tanulmányában keresi a választ a fentebb említett időpont eltolódására. Határozott, egyértelmű véleményt ugyan nem fogalmaz meg, amint írja: a kérdés pontos okát nem ismerjük. Ennek ellenére vizsgálódásai nyomán született feltételezésein is érdemes elgondolkoznunk. Ilyen például: „Trianon sokkja után érzékenyebb volt az ország a nemzeti jelképek, a történelmi jelentőségű események tekintetében, de a proletárdiktatúra politikai, ideológiai hatása nyomán némiképp megoszlott az úgynevezett közvélemény, s mindezt árnyékolta vagy inkább csak befolyásolta a vesztes háború okozta bizonytalanság, zavar, az útvesztés szorongása.” Vagy: „Lehetséges, hogy Petőfi születésének századik évfordulójára való emlékezés túlságosan közel hozta volna a két ünnepet, s a protokoll szempontjából nem elhanyagolható – melyik jelentősebb – kérdést is elkerülhették, de az is feltételezhető, hogy néhány lap januári megemlékezése nyomán született meg az országos, reprezentatív ünneplés gondolata, s a szervezési, előkészítési munkák miatt került sor a júniusi időpontra.”
A centenáriumi ünnepséget Mátészalkán – Szatmárcseke közelében – a megcsonkított Szatmár vármegye székhelyén tartották (1823. január 22-én Szatmárcsekén fejezte be Kölcsey Ferenc Hymnus című költeményét). Az országos rendezvényen jelen voltak magas beosztású állami vezetők. A vármegye nevében az alispán mondott beszédet. Befejező mondatai: „Amikor ezeréves országunk határai dőltek le, az ellenséges hadak átgázoltak a fenséges Kárpátok bércein is, itt a szelidsíkságon, a szőke Tiszának füzesei között egy alig gondozott síremléknél állott meg a hódító vágy. A nagy Kölcsey Ferenc sírja ledönthetetlen határkőként állt a hadak útjába.”
A latin eredetű himnusz szó az 1400-as évek elejétől fordul elő kódexeinkben, első jelentése ’dicsének’ (1416), aztán évszázadok telnek el második jelentésének kialakulásáig: ’valamely nemzet tagjainak együvé tartozását kifejező, emelkedett hangú, megzenésített költemény’ (1847). Legújabb kiadású értelmező szótárunk (2003) szerint a nemzeti himnusz: ’magasztos hangú, megzenésített költemény, amelyet ünnepélyes alkalmakkor a nemzet tiszteletére játszanak, énekelnek’. Van még más, figyelmet érdemlő meghatározás is: „A himnusz olyan ünnepi ének, amelyet egy nép nemzeti öntudata legtökéletesebb kifejezőjének érez.” (Új Idők Lexikona, Budapest, 1939). A Himnuszon kívül ma az énekelt nemzeti szimbólumaink közé soroljuk a Szózatot és a Székely himnuszt is, és jelképünk még a címer és a korona is. Önazonosság-tudatunk alakulásában/alakításában szerepe lehet még például a kopjafának, a székely kapunak, a kokárdának vagy a turulmadárnak. De lehet választani nemzeti szimbólumokat az építészet, történelem, szellemi élet területéről is (Országház, Halászbástya, Hősök tere, Mátyás király lovas szobra Kolozsváron, csíksomlyói búcsú stb.). Mindezek mellett legnagyobb szerepe azonban az anyanyelvnek van, hisz – amint Szabó Dezső mondta – magyar nyelv nélkül nincs magyar ember! Ezt az alapigazságot már Kölcsey Ferenc is tudta. Országgyűlési szónokként beszédet mondott a magyar nyelv ügyében. Amint Naplójában írja: „Kétszer állottam fel, egyszer Erdély, egyszer a nyelv miatt, s bár a kebel érzeményét hangba méltán önteni nem tudtam, az ügy szentsége lelkesített mindenkit.” Szorgalmazta például, hogy az alsó- és felsőház között a levelezés magyar nyelven folyjon, a törvényeket fogalmazzák magyarul és a feliratokat is írják magyarul. Természetes – mondta –, hogy a magyar tulajdon nyelvével kíván élni. És az is természetes – teszem hozzá –, hogy mindenütt tulajdon nyelvével kíván élni, ahol őshonos népességként jelentős számban él, függetlenül attól, hogy ősi szülőföldje most melyik trianoni utódállam területére esik. Ez az egyik időszerű és fontos üzenete a 200. évfordulónak.