Tél volt. A javából való. Nagy havak, jeges utak. Janitsek András képzőművész-restaurátor kollégámmal jártuk Kászon falvait, utcáit. Ha annyira átfáztunk, mindig betértünk egy-egy portára, jó meleg szobában folyt a csevej régi időkről, régi tárgyakról, életmódról, miegymásról. Most mivel házalnak, mit kollektálnak? – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel…
A múzeumban minden hét végén vázlatos tervet kellett készíteni, ki-ki a maga munkaterületén tette meg javaslatait, naprakészen, írásban közölte, hogy az elkövetkező héten mi a szándéka, mivel foglalkozik. Ezt az igazgató láttamozta, némelykor kiegészítéseket fűzött hozzá. Ezek figyelembevételével véglegesítettük heti teendőink listáját. Egy ilyen munkatervemben ez állt: néprajzi tárgyak gyűjtése Kászon falvaiban, úgymint tíz csűrkapuzár (különben a módosabb gazdák csűrjein jellegzetes fazárak díszelegtek, csupa fából készültek, fakulccsal voltak nyithatóak; szépen faragott zárak voltak ezek, mestermunkák). Továbbá tíz népi hangszer (síp, furulya, kereplő, citera stb.) begyűjtése. Képzőművész kollégámnak az volt a feladata, hogy a település keresztfáit, köztük a sajátságosan „csavaros törzsű” temetői fejfákat, nemkülönben az útszéli keresztfákat, korpuszokat lerajzolja. Én pedig a keresztfák kedves, bölcs, derűs feliratait lemásolom.

Kollégám a rajzolást a déli órákra időzítette, hogy ne remegjen a hidegtől kezében a ceruza, kesztyűs kézben pedig bután forog az írószer. A nap többi óráiban ő is elkísért engem gyűjtőutamon. A hetvenes évek végén az akkori kultúrbizottság büdzséjéből valamennyi pénzt elkülönítettek a múzeum gyűjteményének gyarapítására. Sovány összeg volt, de az is valami. Ez úgy működött, hogy miután a gyűjtő a gazdával kialkudta a tárgyért kiadandó pénzt, jegyzőkönyv készült a felek között, két tanú jelenlétében. A gyűjtő ügyességén múlott, hogy a rábízott összegből hány tárgyat sikerült begyűjtenie, megszereznie a múzeum számára. S kiszállása végeztével pontosan elszámolt a könyvelőségen a rábízott összegről. A tárgyak beszállítása után szemrevételezték azokat, hogy megfelelnek-e a jegyzőkönyvekben foglaltaknak.
Jártuk a település utcáit, betértünk egy-egy portára, ahol téli napokon a gazda otthonában tartózkodott, s jólesett neki, ha vendégek nyitották meg kapuját. Még akkor is, ha csak ilyen óságokkal, régiségekkel foglalkozókkal válthatott szót. Némelykor összetévesztettek a „dákossal”,  ócska holmik gyűjtőivel, lomtalanítókkal, de nem vettük zokon…
Ki is gyűlt a tíz kapuzár, szebbnél szebb példányok (a múzeum leltárkönyvei tanúskodhatnak minderről). A népi hangszerek is, olyannyira, hogy csupán már csak egy hiányzott ahhoz, hogy kigyűljön a tíz.
Hét teltén, szombaton estefelé a piactéren vártuk az autóbuszt, amellyel hazaindulhattunk. De mert késett, betértünk a közeli kocsmába, ahol féldecikkel öblögettük torkunkat, amikor az asztalunkhoz telepedett egy általam jól ismert falubeli. Mikor megtudta, hogy miben járunk, azonnal felajánlotta az „általa készített hegedűjét”, amiért jobbacska összeget fizettünk. Megtekinteni már nem volt időnk, mert megérkezett az autóbusz.
A múzeumigazgató szállítókocsit intézett, ez alkalommal is valamelyik főnök ismerősétől, barátjától. Így ment ez akkor, hiszen a múzeumnak nem volt saját járműve, olyan pláné nem, ami nagyobb tárgyak szállítására alkalmas lett volna. Egy jó hét teltén indultunk a felvásárolt tárgyakért. Jószerével megtelt az autó raktere, mert még egy-két tulipános láda, szúszék is fennakadt a „hajtáson”. Utolsónak maradt a hegedű. S amikor kezünkbe adta gazdája a „tákolmányt”,  nem akartunk hinni a szemünknek. Forgácslemezből (ún. pefelé) készült, a törött nyakú tárgyon két szál drót fityegett húr gyanánt. A „népi hangszer” hátán tintaceruzával, szálkás betűkkel ez volt olvasható: „Készítette M. Barabás 13 éves korában”. Láttán valósággal megnémultunk, a hegedű se mukkant.
Nahát, ezzel nem volt mit kezdenünk, bedobtuk az egyik tulipános ládába.
Ahogy megérkezett a szállítmány, a múzeumigazgató is jött segíteni a lerakodásban, még előtte szemrevételezni a szállítmányt. Egyszer csak felemelte a ládatetőt, s ránk mordult: „Ez mi?” „Népi hangszer” – vágta rá tréfás kedvű kollégám. Az ezt követő szavakat soha nem feledem: „Így csúfolódni ezzel a néppel restellni való cselekedet.”
A népi hangszer nem kapott leltárszámot, emléknek viszont besüllyesztettem az egyik tároló állványa alá. Kár, hogy az intézménytől való megválásomkor nem hoztam magammal. Igazi „relikviával” dicsekedhetnék.

Kristó Tibor