A Buborékok szerzője Csiky Gergely, a víg­játék 1884-ben került először színpadra a budapesti Nemzeti Színházban. A csí­ki közönség elé legutóbb Mo­hácsi János magyarországi ren­­­dező vitte, a főszerepekben Hatházi Andrást, Márdirosz Ágnest, Tóth Jesst, Vass Csabát, Kozma Attilát, Puskás Lászlót, meghívott vendégként Csorba-Kristóf Györgyöt, Timár Csengét és Drunek Sárát láthattuk.

A darab a Solmay család életébe enged bepillantani, amely a századfordulóhoz kö­ze­­ledve felboruló felső közép­osztály krízisét mutatja a pesti miliőben: az anyagi és morális válság szélére sod­ródott világ urizálását, való­ságtól való elszakadását, a fény­űzés és pazarlás abszurd mindennapiságát, ahol az adós­­ságok és a felszínes érdek­viszonyok vékony falú bubo­rékjai egyesével pukkad­nak ki a néző szeme láttára.
A darab kíméletlen éllel, tarka jelmezekbe öltöz­te­tett szereplők csacso­gá­sába cso­magolja tár­sa­da­lom­kri­­­ti­­káját, amely nemcsak a 19. század vége korképét kör­vo­nalazza, hanem sok szem­pontból örök érvényű, s a mai világ szociális problémái­ra is rávilágít. Az elitek pozí­ció­ja és értékrendje közötti össze­férhetetlenség, a korrup­ció vagy épp a kapcsolatok, az em­berség leértékelődése mind aktuális témafelvetések.
A színpadkép egyszerű, de szín­­világában a szándékos giccs határát súrolja, ahogy a ka­rakterek megjelenése is. Egy mesterkélt táncjelenet élő­­­­­képével indul a darab, amelyben a szereplők mozgása nyomban sejteti a későbbi vi­szonyokat – bár ez ekkor még aligha tudatosítható. Rögtön egyértelművé válik azonban az előadás stílusa: harsány, csiricsáré világba csöp­pe­nünk, melyben a stili­zált­ság és a nevetségessé tor­zult sze­­mélyiségek pörgős ta­­­­lál­­­­­ko­­zásainak lehetünk ta­núi. Túlzóak a karakterek, a színészi játék a ripacskodás határát súrolja. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy értsük: mindez nagyon is szándékos, és egyik kulcseszköze a tör­té­netmesélésnek.

Az eredeti szövegkönyvvel összehasonlítva látszik, hogy üzenetének aktualizálása ér­de­kében markáns változ­ta­tásokon ment át a darab. A Mohácsi testvérek át­dol­gozásában a túl­zó gesz­­tusok és a szélső­sé­ges­ség rendező­­elvvé gyúrá­­sa sokkal meré­szebb, mo­der­nebb kontextust teremt a Buborékoknak. Nagyobb te­ret kapnak az osztály­különbségek: a cselé­dek szem­rebbenés nél­küli testi-lelki kizsigerelése, az elit­be nem illeszkedő ér­ték­­rendek kirekesztése. Solmay­­ék és baráti körük szi­rup­­­ba mártogatott szavai mögött nemcsak az érdek­kapcsolatok kritikája sejlik fel, de az intellektus fitog­tatásával kontrasztban álló műveletlenség is. A „tanu­lat­lan cselédeket” és a távoli, paraszti származású roko­nokat megvető puccos társa­ság beszéde az előadás köz­ben szinte észrevétlenül nya­ka­­tekert zagyválássá válik. Egyre több elszólás, helytelen szófordulat, nevetséges okos­kodás hangzik el. A nézőben felmerül, hogy talán vele van a gond, amiért nem érti, talán a színész nyelve bot­lott – hamarosan azonban vi­lá­gossá válik, hogy tudatos szó­ferdítésekről van szó, ez­által pedig a dialógusok szint­jén is megmutatkozik a valódi tartalmak hiánya.

A darab előzékenyen igazo­dik a csíki színházcsináló és -fogyasztó közösséghez is. A társulat tagjai egytől egyig újra­­­értelmezik, a maguk stílu­sára formálják a papírra vetett szavakat.

Bár megmarad a komé­diákra jellemző sematikusság, a színészek változatos dina­mikával, saját humoruk bevo­ná­sával teszik egyedivé az olyan megszokott típuskaraktereket, mint a vásárlásmániás, számí­tó anya (Márdirosz Ágnes), a meghunyászkodó férj (Hatházi András) vagy az érzelmi ma­ni­pulációt mesterin űző, el­ké­nyeztetett feleség (Tóth Jess). Egyszerre képesek az arche­típusok korlátai között maradni, miközben játé­kukkal fel-felvillantják sze­mélyes atti­­­tűdjüket is. A mellék­sze­rep­­lők pedig még nagyobb sza­bad­ságot kapnak: az ere­detitől teljesen elrugaszkodó részeg tántor­gások és nyelv­botlások teszik a Puskás László –Csorba-Kristóf György párost egyszerre halálosan viccessé és – a darab üzenetét tekintve – sokkal hatásosabb jelenséggé, mint a Csiky-féle ábrázolás. Itt is a túlzás eszközéhez nyúl az átdolgozás, mindig éppen csak hogy nem botladoznak át a „már túl sok” kategóriába. A rendezés és a színészek im­bolyogva ugyan, de példás at­létákként többnyire a jó ízlés határain belül tudnak maradni. Ez a fajta, húrokat feszítő in­terpretáció Kozma Attila sze­mélyében csúcsosodik ki: össze­­­hasonlíthatatlanul élőb­bé és „koz­másabbá” teszi Moro­sán figuráját, csíki székely népi (el)szólásokból csemegéző nyel­­vi humort árasztva a néző­re. És ez nem túlzás: még a szü­netek végét jelző csengetés helyett is az ő hangja szólítja vissza a közönséget a terembe.

Az ilyen finom, egyedi han­­­golások révén az egész da­rab úgy hat, mintha itt íródott volna, csakis a hazai nézőnek, aki így duplán is megszólítva érezheti magát. Ez a személyesség felszabadító, és nem csak a közönségnek: a társulati tagokon is érez­ni, hogy szabadon élik meg a színészkedés egyik leg­felemelőbb, legőszintébb cél­ját: a szertelen játékot. A hu­mor egyszerre fizikai és szel­lemi, banális és kifinomult, helyzeti és verbális. Kapunk veszélyes szilvapálinkás anek­dotát, disznócsülkös bunyót, de rendkívül intelligens szó­for­dulatokra épített poénokat is.
Az előadás meglehetősen hosszú, de a három felvonás a szellemesség rétegeltségének folyamatos fokozása által in­kább „lefárasztja”, mintsem ki­fárasztja a közönséget: lassan vonja be az egyre zavarosabb, kaotikusabb világba, és a végén már mindenen is kacagnia kell.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak a nevettetés a darab érdeme. Az utolsó jelenetek tra­gikus képet festenek az emberi méltóság eltiprásából és végül az alapvető, családi értékek lepusztulásáról, az ér­zelmi mélységek hiányáról is. A folyton machináló, nagy erőfeszítéssel egymást és ma­­gukat is átverő Solmay há­zaspár nincstelenül, egy­másból és a világukból való teljes ki­ábrándultság állapo­tában ta­lálja magát. Egyszerre szánni való és elégtételt nyúj­tó látvány a végső színpadi kép: minden mesterkedésük elle­­nére nem bújhatnak ki meg­érdemelt sor­suk alól.

Kissé talán túl didaktikus a finálé, a feszülő „buborék” mint motívum pedig túl gyak­ran kap hangsúlyt a darab közben. Az el­kerül­he­tetlen bukás már a címben is ott van: ahogy Csehov pus­kája mindig elsül, egy bu­bo­réknál is tudjuk, mire kell szá­mítanunk, szükségtelen, hogy folyamatosan figyel­mez­­­tesse­nek rá. Ám minden fölösleges figyelmeztetés elle­nére az előadás eléri a célját. A hatás nem marad el. A bu­bo­rék kipukkad. A függöny lehull. Egy hosszú pillanatnyi néma katarzis.
És felharsan az ováció.