Véget ért egy erős indulatokat generáló választási kampány, ami nem a miénk volt és mégis a miénk volt – talán ez az egyik furcsasága, amivel szembe kell néznünk.

A választás lejártával a heves indulatok nem tűnnek el egyből, a napokban jól érzékelhető akár a közösségi médiát görgetve is, hogy az emberek ebben az ismeretlen térben próbálják valahogy „megvetni a lábukat”. 

Mi vár a buborékon túl?

Van, aki marad a számára megszokott buborékban, él ugyanazokkal az érzelmekkel és ugyanazon a szemüvegen át próbálja értelmezni a történteket, mások a sokk hatására kilesnek a buborékból, viszont az ismerőst elhagyva mély bizonytalanságot élnek meg, a győztesek pedig örömünnepet ülnek – ki-ki a maga vérmérséklete szerint. De ne feledjük: minden választás után, különösen ennyire polarizált helyzetben, a választókorú lakosok jelentős része veszteséget, szorongást, gyászt él meg, mikor ez a tábor, mikor az. És nincs rendjén, ha belerúgunk a gyászolóba, amint az sem, ha belemarunk a felénk forduló kezébe. 

Közösségünk egy része elutasítottnak érzi magát, szorong, mert elveszítette a biztonságos világba vetett hitét, de az emberekbe vetett bizalmát is: hogy nem tudták a fennálló rendet megvédeni „buboréktársai”, és hol volt az eszük, milyen emberek lehetnek, akik megdöntötték az ő világát? Ezt az érzelemkoktélt megélni nem könnyű, mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábuk alól, nincs biztos talaj számukra, miközben a jövő is ijesztőbbnek tűnik.

Ősi félelmek és torzítások

Mindannyian túlélői vagyunk a történéseknek. Jó, ha tudjuk, hogy a választási kampányban tudatosan játszottak az érzelmeinkkel. A kampányguruk nagyon jól tudják, hogy az egyik legegyszerűbb kampányfogás olyan ősi érzelmek felkorbácsolása például, mint a félelem. Ősi, mert nagyon sokáig az életben maradásunkat szolgálta, hogy sokkal inkább felfigyelünk a veszélyes helyzetekre, a negatívumokra, ezért ma is sokkal fogékonyabbak vagyunk a fenyegetésekre, mint a pozitív üzenetekre, a jó hírekre. A politikusok is jól ismerik a negatív torzítás fogalmát, amely – mint a Mindset Pszichológia cikke leírja – arra való hajlama az embereknek, hogy a negatív információkra inkább emlékezzenek, és hagyják, hogy a negatív érzelmeik domináljanak a döntéshozatalban. Ráadásul a kutatások szerint, ha már elköteleztük magunkat egy témával kapcsolatban (jelen esetben például a háborús fenyegetettséggel), hajlamosak vagyunk olyan információkat keresni és észrevenni, amelyek alátámasztják az előzetes véleményünket, ezáltal manipulálhatóvá válunk.

Mi és ők, fekete és fehér

Van egy másik ősi dolog, és egy másik torzítás. A választási kampányok idején a politikai oldalak egyfajta törzsekké lényegülnek át. A törzsi gondolkodás – akárcsak a kiélezett érzékenység a negatív üzenetekre – valaha segítette a túlélést, de ma már nem igazán van haszna, hiszen a más politikai nézetet valló szomszéd, barát, unokatestvér nem fogja ránk gyújtani a házat és elrabolni az élelmünket. Bár az evoluciós haszon már értelmét vesztette, a csoportközi torzításnak nevezett jelenség él, és kivirágzik választások idején: a „mi” csoportunkat pozitívabbnak látjuk, míg a másik tábort hajlamosak vagyunk negatívan megítélni, vagyis fehéren-feketén látni a világot. Persze ebben az esetben is fogékonyabbak vagyunk a mieinket jobbnak, erkölcsösebbnek, magasabb rendűnek bemutató üzenetekre, ezeket keressük és ezeket találjuk meg, akárcsak az „őket” ördöginek beállító tartalmakat. Belép a megerősítési torzítás is a képbe: igazából csak azt látjuk, amit látni akarunk, ami nem bontja meg a világról és az emberekről kialakult illúzióinkat. Mindezt tovább erősíti a közösségi média, az algoritmusok tesznek róla, hogy nagyobb valószínűséggel kerüljön elénk olyan cikk, videó, amelyekkel egyetértünk, tehát kialakul bennünk egy olyan érzés, hogy mindenki pont úgy gondolkodik, mint mi. Ha mégis szembejön egy ellentétes vélemény, jóval erősebb ellenkezést vált ki bennünk, mint ahogy egyébként indokolt lenne.

Ráció helyett érzelem

Erős hatást fejt ki választások idején a szociális identitás is, a politikai hovatartozás a belső identitásunkká válik, az ugyanazt valló emberek pedig a mi csoportunkat alkotják, és mi oda akarunk tartozni. Ezért van, hogy a más véleményt szinte húsba vágónak, árulásként éljük meg, mintha kimondottan minket, a mi belső lényünket fenyegetné. Holott az csak egy másik ember ugyanolyan fontos valósága, ugyanúgy, csak más támpontok mentén kialakult identitásának megnyilvánulása, egyszerűen más szempontokat tart fontosnak, nem felénk van rossz szándékkal. Van pszichológiai kutatás, amely szerint azok, akik könnyebben megijednek, félősebbek, inkább fognak a jobboldalhoz kapcsolódni. Esetükben – tegyük hozzá – a félelmekkel játszó kampányüzenetek sokkal hatásosabbak lehetnek. De befolyásolhatja a politikai nézeteket az, hogy éppen hogyan érezzük magunkat pszichésen, mennyire vagyunk szorongók vagy épp előítéletes személyiségek a mindennapi életben. 

Lám, mennyi, közel sem racionális szempont befolyásolja a választásunkat. Ha nyitottak vagyunk a szembenézésre, máris lépéseket tettünk a tudatosság, a mélyebb önismeret, és ezáltal a higgadtabb jelenlét felé is.

A feszültség enyhíthető

Az ember több politikai nézetei­nél, mégis sokak pszichés jólléte került veszélybe a napokban. Az emberi kapcsolatok is fontosabbak kellene legyenek a politikánál, mégis családi, baráti kapcsolatok romlottak, szakadtak meg miatta. Saját jóllétünk érdekében például korlátozzuk a médiafogyasztásunkat, korlátozzuk a hír- és közösségi oldalakon töltött időt, az indulatos, kétségbeesett, uszító tartalmak helyett – a túltelítődés csökkentéséért – keressünk inkább elemző, tudományos, ismeretterjesztő cikkeket, műsorokat. A határok meghúzása is hasznos, az, ha tudatosan igyekszünk kimaradni (egy ideig legalább) a politikai tartalmú vitákból – érdemes tudatosítani, hogy egy családi esemény, egy baráti összejövetel, a kapcsolatok fontosabbak annál, hogy állandóan a magunk igazáért harcoljunk, ami fölösleges feszültséggel jár. Ahhoz, hogy visszatérjünk oda, ahol a véleménykülönbségek már nem rombolják a kapcsolatokat, egy jóval higgadtabb szintre kell kerülnünk – egyénileg és közösségileg is. 

Orvos-Tóth Noémi magyarországi pszichológus egy jól használható útmutatót tett közzé a napokban közösségi oldalán, ami röviden összefoglalja, hogy mi történt velünk, és konkrét tippeket is nyújt, hogy hogyan békülhetünk, hogyan építhetjük újra a kapcsolatainkat. A kulcs az, hogy oda tudunk-e fordulni a másikhoz, hogy meghalljuk, amit mond, és hogy a meggyőzés kényszere helyett előtérbe tud-e lépni a megértés.