– Kilencedik osztályos tanuló voltam a szászrégeni magyar gimnáziumban, amikor kitört a forradalom Budapesten. Volt három tizedikes társam, akik bevettek maguk közé, négyünknek az volt a tervünk, hogy átszökünk a határon és a forradalom mellé állunk – kezdte történetét Páll, aki szerint minden osztályban volt ebben az időben rádió, így a forradalom pesti eseményeit követni tudták.

– Az, amit a Szabad Európán hallottunk, felpezsdítette a fiatal tenni akarást, megbeszéltük, hogy milyen formában és hogyan fogunk a határon átszökni. Ketten voltunk bentlakók, azt egyeztük meg, hogy hétvégén hazakérezkedünk, de nem haza, hanem a határ felé vesszük az irányt. Így nem fogják majd követni, hogy hol vagyunk, és amíg kiderítik, hogy valójában mi történt, már Magyarországon leszünk – emlékezett vissza. Mint elmondta, közben itthon is tettek állásfoglalásnak nevezhető lépéseket: egyik társuk lázongásra buzdító versét sokszorosították és terjesztették az osztályokban, az oroszok Magyarországra való bevonulásukkor magyar nyelven köszöntek az orosz tanárnőnek, ezzel demonstrálva tiltakozásukat. 

– A bentlakásunkban egyszer házkutatást tartottak. A határra készülve egyik társunk beszerzett egy pisztolyt, amire én vigyáztam, hogy ha szökünk, legyen valami a kezünkben. Persze golyó nem volt hozzá, de ijesztgetni jó lett volna. Mikor átkutatták a szobánkat, a pisztoly a kabátom belső zsebében volt, a vállfán. A bokámig futott le rajtam az izzadtság, hogy ha a tiszt keze hozzáér a kabáthoz, s megüti a kezét, vége a dalnak, de végül a fegyverre nem bukkantak rá. 
A négy fiatal tervét az szabotálta, hogy lezárták a határokat, és egy más esetben kezdett el vizsgálódni a Szekuritáté. Így az indulás elmaradt.
– Két éjszaka vittek be engem a Szekuritátéra. Az esti szilencium idején jöttek, mondták, hogy kit keresnek, és menni kellett. Valakik a falra olyan feliratokat festettek, hogy „Le a kommunistákkal!”, ezekről kérdeztek, ezt nyomozták. Mindkét este nagyjából két óráig tartottak ott, de nem tudták, hogy szökni akarunk. Páll szerint – mivel ekkor még kiskorú volt – nem bántalmazták, csak a hangulatról és a fiatalok között beszélt témákról kérdezték, de gyanítja, hogy sejtettek valamit, mivel mást nem vittek be rajta kívül.

– Utólag sajnos kiderült, hogy négyünk közül az egyik besúgó volt, végül annak lettünk az áldozatai – avatott be Páll, előrevetítve, hogy a keserű történetek csak ezután jönnek. – Mi bár nem tudtunk átszökni, közben ugye a határokat is lezárták, észrevettük, hogy közülünk egy diák eltűnt. Később kiderült, hogy az illető sikeresen kijutott Kanadába. Milyen érdekes, hogy Toldi Miklósnak hívták – mesélte, rámutatva, hogy sikeres történet is akad a tragédiák közt. 

Tudták, hogy hol fáj a legjobban

– 1959‑ben kerültem egyetemre Marosvásárhelyre, ak­kor hozták meg azt a törvényt, hogy a magyar nyelvű gimnáziumokat és egyetemeket megszüntetik és összevegyítik a románokkal. Első éves építészhallgató voltam, együtt tanultunk mindhárman, akik a szökésben is benne voltunk. Elhatároztuk, hogy aláírásokat gyűjtünk, és ezeket bizonyos helyekre továbbítva követeljük, hogy állítsák vissza korábbi formájukba a magyar iskolákat. 
Ahogy Páll elmondta, amennyire tudták, titkosítva szervezték meg az aláírásgyűjtést vidéken és váro­son egyaránt. Ehhez egy olyan beszervező láncot építettek ki, hogy ha el is kapnának valakit, a teljes csoportot ne tudják lebuktatni. 
– Úgy volt ez megszervezve, hogy ha én beszervezek valakit, az nyilván ismer engem, de akit ő szervez be, azt én nem ismerem. Így ha valami gond akad, a lánc ugyan megszakad valahol, de mindenkit nem tudnak letartóztatni – magyarázta. 1960‑ig működött az a lánc, ami a magyar iskolák visszaállításának érdekét képviselte, ekkor okozta a mozgalom vesztét, hogy egyik társuk súgott róluk. 
– Nemes Sándor, akivel korábban még szökni akartunk, mindent leadott a Sze­kuritáténak. Épp az első évet befejeztem, akkor jöttek utánam, hogy menjünk a városi KISZ Bizottságra, mert akarnak velem beszélni. Mikor azt mondták, hogy menjünk kocsival, mert könnyebben megyünk, már tudtam, hogy a Szekuritátéra visznek – emlékezett vissza Páll, elárulva, hogy tizenegy hónapig tartották a Szekuritátén kivizsgálás alatt.

– Amikor letartóztattak, adtak egy olyan szemüveget, amin nem lehetett kilátni, és az arcomat sem ismerhette fel senki, azzal kísértek a celláig. A cellában betonágyak voltak, rajtuk cserefa foszni, a sarokban egy kis cseber, ahol a dolgunkat végeztük. Aztán jöttek a kihallgatások. 
Páll szerint a kihallgatásokból napi több is lehetett, ahogy a verés mértéke, ez is a kihallgatók kedvétől függött. 
– Volt olyan is, hogy valahol piáltak, és éjjel bejöttek kihallgatni. Egyszer akkorát kaptam, hogy a bal dobhártyám kihasadt, azóta sem hallok rendesen. Mindegyik tisztnek megvolt a módszere. Egy padlóba szegelt hokedlire kellett ráülni, hogy ne tudjon semmiben kárt tenni az alany. Azt ügyesen körbe lehetett járni, tudták, hogy hol fáj a legjobban – mutatott rá. 
– Az egyik tiszt kiváltképp a tenyere nyelével szeretett verni. Addig ütötte a nyak melletti izmokat, amíg az ember azt érezte, hogy a feje teljesen belement a gyomrába. Engem csak kézzel vertek, de volt, akinél mást is használtak.

Vád: államellenes fegyveres összeesküvés

– Két hétig tartott a tárgyalás a kolozsvári katonai törvényszéken. Csak ott, akkor láttam, hogy huszonnégyen voltunk benne, akiknek nagy részét ismertem. Szárhegyiek voltak ők is – mondta, hozzátéve, hogy a vele együtt elítéltek közül húszévesen volt ő az egyik legidősebb. 
– Nem számított Macskási­éknak (Macskási Pál – a kolozsvári hadbíróság elnöke, főként az ’56‑os forradalom után Erdélyben történt megfélemlítő kirakatperek főtörvényhozója – szerk. megj.), elítélték a kiskorúakat is. Színjátszás volt az egész per. Mindenkinek felolvasták a vádat: államellenes fegyveres összeesküvés, de az ítéletet nem mondták el – mutatott rá, megemlítve, hogy megmutatták a jelenlevőknek a tus nélküli régi rozsdás mordályokat, amiket néhányuknál találtak, ám annyira nevetséges volt, hogy a tárgyalás második napján már ki sem tették azokat. 

– Tisztek voltak, vagy tízen, körbe ülve. Macskási középen. Mi még gyermekek voltunk. Megfigyeltük, hogy egy szürke hajú, őrnagyi rangban levő tiszt ránk sem mer nézni. Rendesen szégyellte, hogy ő itt gyermekek felett kell ítélkezzen. Mindig félrenézett, ha valamelyikünk ránézett. A fogadott ügyvéd csak annyit mondott, hogy legyenek tekintettel arra, hogy fiatalok vagyunk. 
Páll szerint az ítéletet csak ekkor olvasták fel neki, így kapott a fiatalságára való tekintettel tizenöt év letöltendő börtönbüntetést és hét év kényszerlakhelyen való, felügyelt tartózkodást.

Torkán érezte az éhséget 

– Az ítélethozatal után felállítottak minket sorban a folyosón, hogy találkozzunk a szüleinkkel. Édesanyámat nem merték elhozni, hogy ne kelljen így lásson, csak édesapám jött egyedül. Adhattak csomagot is át. Én nem cigarettáztam, de édesapám hozott cigarettát. Megkérdezte, hogy szivarozok‑e, én csak annyit mondtam, hogy: „Még nem, de fogok.” Bocsánatot kértem, hogy ilyen szomorúságot okoztam, de nem haragudott.
Páll szerint mivel mindegyikük mellett őrök álltak, nem tudtak többet beszélni, és ezt követően átszállították őket a börtönbe. A politikai foglyok számára elkülönített és szigorúbb volt a börtön, nem írhattak vagy fogadhattak leveleket, csak akkor feküdhettek le az ágyra, amikor alvásidő volt, máskor ülni kellett, és a körülmények is silányabbak voltak, mint más elítélteknél – emlékezett.
– Nem tarthattuk senkivel a kapcsolatot, mondhatni, mi akkor meghaltunk a társadalomnak. 1961 májusától októberig voltam börtönben, tizenkét emberrel egy cellában, úgy, hogy ketten aludtunk egy ágyban. Ha bármi szabályellenest tettünk, elkülönítőbe (izolare) zártak, ahol csak minden harmadik nap adtak ételt. Tíz deka kenyeret és egy csupor vizet. 
Mint kifejtette, az étkeztetés egyszerűen működött: reggelre két és fél deci híg puliszkalevet (tercset), délre két és fél deci leveslét és valami másodikat, vacsorára pörkölt árpából készített kávét kaptak tíz deka kenyérrel.   
– Az ember aztán megszokta az éhséget. Nem a hasán érezte az éhséget, hanem a torkán. Mind jött, hogy kellene nyelni. Időközben azt is megszoktuk. 

„Ezerbagó”, avagy a munkatábor borzalmai

A börtönből a luciu‑giurgeni‑i munkatáborba szállították, ahol kukoricaszedéssel, de jobb étellel kezdtek neki a kényszermunkának. 
– El voltunk csodálkozva, hogy mennyi ételt adnak, és mások a nyers, tejes törökbúzát eszik. Úgy össze volt szűkülve a gyomrunk, hogy nem tudtuk azt a kicsit sem megenni, amit adtak. Miután ez helyreállt, mi is rákaptunk a tejes törökbúzára. Egy hét múlva ugyanolyan éhesek voltunk, mint a többi – mesélte Páll. 
Mint rámutatott, a munkatáborban néha már szabad volt levelezőlapot küldeni a családnak, ám azt, hogy mit írhatnak bele, egy tábláról kellett mindig lemásolniuk. 

– Ötvenen voltunk egy brigádban, amikor megcsináltuk a normát, bevittek egy terembe, ahol felírták a táblára, hogy: egészséges vagyok, kérek öt kiló tartós élelmet és négyszáz darab cigarettát. Szeretettel csókol, és alá kellett írni – részletezte, megjegyezve, hogy ha beosztotta az ember, a csomag két hónapig is tartott. 
Páll szerint soha nem történt olyan, hogy egymás csomagjához nyúltak volna, ha valakit elvittek, és a cigarettáját az ágyán hagyta, ott is kapta meg. 

– A cigaretta volt a valuta, ha bármit, ételt vagy egyebet szeretett volna az ember, cigarettával tudott fizetni érte. Ezért alkalomadtán „Ezerbagó” aláírással láttam el leveleimet, így tájékoztatva az otthoniakat a cigaretta értékéről. 
A kényszermunka, mint részletezte, nem merült ki a kukoricaszedésben, vitték őket faragatlan kövekből utat, a Duna-deltába pedig gátat építeni is. 

– Naponta három és fél köbméter földet kellett kinyomni a gátra. Az idősebbek, családosok, akiket otthon a gyerekeik és a feleségük várt, nehezen bírták. 
Mint visszaemlékezett, a pesszimizmus sokszor eluralkodott az embereken, és mivel otthonról nem fogadhattak levelet, a csomagokban kezdtek el sokan jeleket felfedezni. 

– A cigarettát összekötve küldték, ha fekete cérnával kötötték át, azt hitték, hogy valaki meghalt otthon. Sokak éltek telis-tele aggodalommal és kétségbeeséssel ezek miatt– tért ki Páll. 
A munkatáborban végül 1964 nyaráig kellett dolgoznia, ekkor engedték haza a politikai foglyok elítélését felfüggesztő dekrétumnak köszönhetően. A dekrétum a mai napig érvényben van, így az akkor elítélt politikai foglyok máig büntetett előéletűként szerepelnek a nyilvántartásban, bár ítéletüket már felfüggesztették, nem törölték el.
Páll szerint hazaengedése után csak néhány ember jószándékának köszönheti, hogy vissza tudott iratkozni az egyetemre és el tudta végezni a tanulmányait. Felsorolva azokat a helyzeteket, amelyek az ítélet miatti megbélyegzés okán érték őt, kiderült, hogy nem részesülhetett egyetemi ösztöndíjban, papíron nem tölthetett be a végzettségének megfelelő állást, nem szolgáltattak ki neki lakást, és építésre alkalmas területet is csak nagy nehezen tudott kérni Székelyudvarhelyen. 

– Nem volt könnyű az az időszak, a feleségem Oroszhegyen tanított akkor, a gyereket pedig Szárhegyre kellett költöztetnünk a szüleimhez, hogy meglegyünk valahogy – foglalta össze. 
Páll szerint mára ketten maradtak hasonló történetekkel Székelyudvarhelyen, ő és Kovács Gyula, egyikőjük ítéletét sem vonták vissza, és bár többek elindíttatták a rehabilitálást, tudomása szerint az ügyeiket elkaszálták.