A 9. Székelyföldi Grafikai Biennálé hívószava teljesen integrálja a sokszorosított és egyedi megoldásokat a hagyományos metszettől a digitális printeken át a kiterjesztett kísérleti grafika fotográfiát és kollázst ötvöző vegyes technikájáig. Mindezt anélkül, hogy a különböző alkotások elveszítenék saját kifejezőerejüket. A jelen kiállítás bizonyítja, hogy a műszaki fejlődés nem szorítja háttérbe a klasszikus magas-, mély- és síknyomást, hanem együtt és egymás mellett gazdagítják a közös formanyelvüket.

A torzítás fogalmának valamennyi megközelítését láthatjuk. Az egyénből kiindulva belső állapotokra és a személyiség rétegzettségére figyelhetünk. Egyfelől a test mint bizonytalan és izolált konstrukció, hol áttetsző és rejtőzködő, hol pedig zilált és zaklatott leginkább a kiszolgáltatottság és az önmeghasonlás érzetét közvetítve. Másfelől viszont az érintkezés melege és intim közelsége a kötődések szükségességét hangsúlyozza. Továbbá emberalakokat látunk viszonyrendszerekben is, legyen az személyes tárgyakhoz fűződő szürreális és antropomorf kapcsolódásaiban, szociális meghatározottságában vagy éppen az ismeretlen tudatalattival szemben. A következő csoport a környezeten keresztül fejezi ki egyéni mondanivalóját, legyen az organikus, mesterséges vagy éppen a kettő találkozásában, de ugyanúgy emberi tartalmat, lelkiállapotot vagy tágabb társadalmi problémákat megjelenítve. Klasszikus táj- vagy életképek helyett különböző atmoszférákat látunk. A természet anyagszerűségében, szövevényes hálózatában hullámzik és önti el a kép felületét. A torzulás egyik visszatérő jelképe a gyárak és tömbházak mint az ember nélküli emberiség hátrahagyott nyomai. Hangsúlyos az ökológiai olvasat, egyrészt üres horizontok a kilátástalanság érzetével, másrészt roskadozó ipari építmények mint a civilizáció fragmentumai szolgáltatják vissza hatalmukat a természetnek, ezáltal teret adva a gyógyulásnak. Az absztrakcióban éri el a torzítás a végső következményét: elveszíti a referenciát és felismerhetetlenné válik. Számos művész úgy közeledik a témához, hogy felépít egy sajátos jelrendszert, amely eleve instabil. Elmosódik a határ a lírai és a geometrikus irányzat között. Terek fordulnak ki önmagukból, összegyűrődnek a körvonalak, és hályogszerű foltok oldják fel a gépies szabványokat egyfajta lázadásra buzdítva. 

Felgyorsult világként jellemezzük a korszakunkat, pedig a körülöttünk lévő valóság lényegében változatlan, csak mi torzultunk el hozzá képest. Mikor úgy érezzük, hogy elvették a hangunkat, és nincs már rendelkezésünk önmagunk felett, a művészet egy olyan cselekvési lehetőséget kínál, amelytől sose lehet megfosztani az egyént. A képzelőerő az a végvár, ami felett örök a hatalma az alkotónak. A jövő egzisztenciális szorongása ellen a legnagyobb lázadás és leghatásosabb aktivizmus az alkotás. Művészetet azért is élvezünk, hogy közelebb érezzük magunkat az emberiséghez – és ez is lehet a több nemzetet összekötő seregszemlék egyik kitüntetett feladata. Vidékünkön nincs még egy ilyen volumenű hiánypótló esemény, amelyik ekkora kapcsolati tőkével rendelkezik és közvetíteni tudja egy korszak hangját ilyen gazdag szólamokban.
 

A kilencedik Székelyföldi Grafikai Biennálé anyaga reflektál a kortárs világunkat meghatározó vizuális és gondolati elmozdulásokra, a valóság törékenységére, valamint a társadalmi és politikai kontextusok változásaira. A november 29-ig látogatható kiállítás arra hívja fel a figyelmet, hogy a grafika nem pusztán egy művészeti technika, hanem önálló gondolkodásmód: a jelen értelmezésének, kérdésfeltevései­nek és a világra adott reflexióknak sajátos, vizuális nyelve. A fentiekben részletet közlünk Lénárt Tamás művészettörténész szeptember 30-án a Csíki Székely Múzeumban elhangzott megnyitószövegéből.