– Milyen küldetést érzett magában, amikor megérkezett ebbe a közösségbe?

– 1987-ben helyeztek ide, a Kisboldogasszony egyházközségbe. Azelőtt Kolozson szolgáltam négy évig. A filia határos a szülőfalummal, Csík­szentmihállyal. Még Kolozson voltam, amikor a boldog emlékű édesanyám egyszer eljött a búcsúra, és mondta, olyan sokat imádkozom azért, hogy kicsit közelebb kerülj a szülőfaluhoz. Amikor idekerültem, mondtam neki: – Édesanyám, ennél közelebb már nem tudnak helyezni. Ennek már 38 éve. 

– Hogyan fogadta a közösség? Voltak, akik segítették a beilleszkedését, vagy inkább nehéz indulás volt?

– Idős plébános volt az elődöm, gondolom, engem, mint fiatal papot ezért is nagy szeretettel fogadtak a hívek. Nem is tudom, hogy fogalmazzak, de valami szupergyerek voltam abban az időben. Aztán teltek az évek, és megöregedtem.

– Emlékszik még az itteni első miséjére? Milyen érzésekkel állt az oltárhoz?

– Nem emlékszem, mert azóta nagyon sok idő telt el, de az biztos, boldog „gyerek” voltam, és nagyon örvendtem. A híveim talán jobban emlékeznek azokra az időkre. Az biztos, nagyon boldog voltam. 

– Az elmúlt közel négy évtized alatt több fontos fejlesztés is történt. Milyen gondolatok, remények indították el Önt a templom külső felújítására, a templomkert rendbetételére?

– Kelet-Európa egyik legszebb temploma a Kisbol­dog­asszony egyházközségé. Ezt nem­csak én állítom, hanem a szak­emberek is. Mindig szívügyemnek tartottam, hogy rendben legyen és megőrizzük az utókornak. Rengeteg energiát fektettünk a rendbetételére. Kívül-belül felújítottuk. A kerítést is renováltuk, nagyon szép állapotban hagyom itt. Számomra mindig első volt az istenháza. 

– Tudjuk, hogy mostanra a kápolna felújításának előkészületei is folyamatban vannak – egy olyan kezdeményezés, amely az Ön szolgálata idején kezdődött, de a megvalósítását már más fogja befejezni. Nem hagy Önben hiányérzetet, hogy már nem lehet ott a befejezésénél?

– Egy kicsit igen, de fizikailag annyira meggyengültem, hogy már egy-egy ilyen beruházás követése is megerőltető. Az elején rosszul érintett, hogy az érsek úr nyugdíjba küldött, de most már rájöttem, hogy jó döntés volt. Jómagam is kértem volna a nyugdíjazást, mert úgy érzem, a 45 éves papi szolgálat után jó lesz megpihenni. Természetesen nem mondanám, hogy ujjong a lelkem, hogy itt kell hagynom az egyházközséget, hiszen lelkileg nagyon összenőttem a hívekkel. A 38 év nagyon hosszú idő, ez alatt a legkisebbtől a legnagyobbig mindenkit megismertem. A híveim voltak és azok is maradnak, most itt hagyom őket, de nem megyek messze… 
– Mit jelentett Önnek ezeken a munkálatokon túl a közösség lelki építése? 

– A fizikai és a lelki megújulás egyaránt szükséges. Próbáltam mindkettőre hangsúlyt fektetni, és nagyjából sikerült is, de mostanra belefáradtam. Itt az irodámban „félhektárnyi” könyv van. Igyekeztem mindig felkészülten az oltárhoz állni. Nem voltam az a híres szónok, de talán sokan elismertek. Gyergyóremetén két évig voltam káplán, akkoriban a Gyergyói-medence szinte minden településén prédikáltam. Ez azt jelenti, hogy valami csak volt a fejben, ami azóta az évek folyamán már összehúzódott… 

– Mi segítette lelkileg a legnehezebb időkben, amikor talán fáradt vagy elcsüggedt volt?

– Az isteni kegyelem… Isten mindenkit szeret. Minden kegyelem az életben, és az, hogy ennyi ideig itt szolgálhattam, az tényleg nem más, mint isteni ajándék. A legnehezebb időkben is próbáltam tudatosítani magamban, ahogy Isten másokat szeret, úgy szeret engem is. 

– Melyek voltak azok a pillanatok, amikor különösen érezte a hívek háláját, szeretetét, imádságos támogatását?

– Nagyon sok szép pillanatot éltünk meg a híveimmel közösen. Itt különös szeretettel gondolok az egyháztanácsosaimra. Mindig nagyon jóképességű és talpraesett egyháztanácsosokkal dolgoztam együtt. Egy percig sem éreztem, hogy valaha magamra hagytak volna a híveim, vagy számkivetett kicsi emberke volnék itt az egyházközségben. Szerettek, s talán kedvelnek a mai napig. Igaz, hogy én is olyan típusú ember vagyok, aki igyekszik tartani velük a kapcsolatot, mindenkihez bár egy-két jó szót szólni, egy-egy viccet elsütni. A gyermekek gyakran várnak a plébánia előtt. Adok nekik egy-egy csokit, kicsit beszélgetünk és jó nagyokat nevetünk. Istennek a különleges ajándéka, hogy szinte mindenkivel megtalálom a közös hangot. Ez annak is köszönhető – habár nagyon öregszem, fájnak a csontjaim és kezdtem kicsit savanyodni –, hogy mindig optimista, jókedvű ember voltam. A humort mindig szerettem és szeretem. Őszintén bevallom, a száraz, megkeseredett embereket nem nagyon szimpatizálom.

– Mit tanított Önnek az itteni közösség? Hogyan formálta ez a hely, a táj?

– A Székelyföldhöz való hűséget és ragaszkodást tanította ez a hely. Mindig is lokálpatrióta voltam. Ugyancsak kolozsi pap koromban mondtam édesanyámnak, hogy ha a Jóisten engem egyszer hazasegít a Hargita alá, akkor még bombával sem robbantanak ki onnan. Hála Istennek, hogy itt élhettem le a dicséretemet a Hargita alján, a csíki hegyek között. Nagyon szerettem és szeretem nemcsak a vidéket, hanem magát a népet is. Ha nem szerettem volna, nem szolgáltam volna itt 38 évig. 

– Hogy reagált a közösség, amikor bejelentette, hogy nyugdíjba vonul? 

– Úgy láttam, nem ujjonganak, hogy itt hagyom őket, de sokan ismerjük a magyar nótát, miszerint „utánunk is mások jönnek”, és ezt el kell tudni fogadni. Nem olyan könnyű. Sok álmatlan éjszakámba került, amíg próbáltam magamban summázni, hogy: Árpikám, az idő eltelt és félre kell állni. Most már elfogadtam, és próbálom még az előttem álló éveket boldogan és hasznosan eltölteni. 

– Mit üzenne búcsúzóul a híveknek? Mi az a gondolat, amit szeretne átadni, akár utolsó papi áldásként?

– Egyszerűen csak annyit mondanék, tartsanak össze és szeressék egymást, illetve szeressék az utódomat is. Ha legalább annyi szeretet kap, mint amennyit én kaptam, akkor nagyon boldog lelkipásztor lesz. Úgy vettem észre, hogy ennek minden feltétele megvan a közösség és az ő részéről is. 

– Mit kívánna az utódjának? Milyen útravalót adna az itteni szolgálatához?

– Már viccesen mondtam is neki, hogy bár annyit szolgálhasson itt, mint amennyit én. Mindenképpen azt kívánom neki, hogy érezhesse a hívek szeretetét, és ő is szeresse a híveket. Úgy vettem észre, az utóbbival nem lesz gond. Gyergyótölgyesről érkezik az egyházközségünkbe, ott is szerették a hívek, nehezen engedik el, és ez jó jel. Bizonyára neki is rosszulesik onnan búcsúzni, de mondtam, hogy ha itt is megtalálja a közös hangot, akkor jó élete lesz. Nagyon belevaló ember, csak jókat, szeretetet, türelmet, egyetértést kívánok neki!