– Ismerjük mentálhigiénés szakemberként, focistaként, vőfélyként és fotósként is. Ön hogyan fogalmazná meg, ki is Miklós Csongor?

– Ha egy kicsit filozofikusan közelítem meg, azt gondolom, az ember sokkal több, mint a személyisége. Van egy nehezen megragadható, tudattalan működésünk, amely az életünk nagy részét – akár 80-90 százalékát – irányítja. Sokszor tesszük a dolgunkat anélkül, hogy pontosan értenénk, mi mozgat bennünket. Szakmailag segítőnek tartom magam, de talán még inkább olyasvalakinek, aki hatást vált ki másokból. Mindig is fontos volt számomra, hogy ezt lehetőleg pozitív irányba tegyem, még ha volt is idő, amikor inkább csak szeretetet „csikartam ki” másokból. Hogy röviden válaszoljak a kérdésre: gyakran mondom viccesen, hogy focista vagyok. A futball végigkísérte az életemet, és valószínűleg az is tartott meg. Nagyon fiatal szülők gyermekeként indultam, sok bizonytalansággal, és könnyen sodródhattam volna rossz irányba. A sport viszont közösséget, figyelmet és kapaszkodót adott. Ma úgy érzem, egy kicsit a székely közegből kilógó, de attól elszakadni nem tudó ember vagyok. Jártam külföldön, akár Amerikában is maradhattam volna, mégis mindig visszatérek Csíkszereda környékére. Férj és édesapa vagyok, talán ezek a legfontosabb szerepeim, és ez vagyok én.

– Hogyan vezetett az út a focipályától a pszichológiáig? Mikor kezdett el tudatosulni Önben az önismeret fontossága?

– A segítői pálya inkább egy „mellékterméke” az életemnek, de nagyon mély pontokból nőtt ki. Amikor 2014-ben Amerikában voltam, egyszer csak azt éreztem: hiányzik valami. Nem is feltétlenül jó dolog, inkább egy feszültség. Akkor jöttem rá, hogy egy állandó szorongás kísért addig, szinte egész életemben, csak nem tudatosult bennem. Mindig volt bennem egy erős túlélő. Sokan ezt dicsérik, de én inkább ösztönös kapaszkodásnak látom: sportba, zenébe, emberekbe. Sokáig azt hittem, focista leszek, és megváltom a világot. Volt is egy időszak, amikor ez reálisnak tűnt, de egy sérülés mindent megváltoztatott. Ezután elkerültem egyetemre, de nem találtam a helyem. A fordulópontot egy segítő beszélgetés hozta, egy kézdialmási világi nővérrel dolgoztam együtt, aki teljesen új nézőpontba helyezte az életemet. Először éltem meg, hogy nemcsak „elég jó lehetek”, hanem szerethető is – ez indított el egy hosszú önismereti folyamaton. Ahogy egyre inkább elfogadtam önmagam, azt vettem észre, hogy mások felé is ítélkezésmentesebben tudok fordulni. Később visszajelzéseket kaptam, hogy az emberek szeretnek velem beszélgetni, és ez segíti őket. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy talán ez lehet az utam. Erre időt adtam magamnak, és amikor láttam, hogy ez a belső késztetés nem múlik el, eldöntöttem, komolyan veszem, és elindulok ezen a segítői pályán.

– Tapasztalta azt, hogy a környezete nehezen fogadta el, hogy a lélekkel, a lelkekkel kezd foglalkozni?

– Az, hogy segítő szakember lettem, ma már elfogadott a környezetemben, de volt egy időszak, amikor ez változást hozott a kapcsolataimban. Amikor a korábbi, inkább bohém életformát egy családcentrikusabb irány váltotta fel, ez törést okozott néhány barátságban. Nem annyira az volt a nehéz, hogy mivel foglalkozom, hanem az, hogy már nem tudtam ugyanúgy jelen lenni azokban a közösségekben. Egyszerűen összeegyeztethetetlen volt számomra a két életforma. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy akik újonnan ismernek meg, gyakran előítéletekkel közelítenek, sokan azt gondolják, hogy a pszichológus „belelát” az ember fejébe. Ezek inkább tévhitek. Ami számomra igazán megerősítő volt, az az élmény, hogy a korábbi, külső visszajelzésekre épülő működés – például a sikerek, a figyelem keresése – átalakult. Ma már sokkal nagyobb értéket jelent számomra az, amikor egy beszélgetés során valaki valóban előrébb jut. Ez egy csendesebb, de mélyebb visszajelzés.

– A humor fontos része az életének, vőfélyként is gyakran kamatoztatja, ahol mindig jól jön egy jó poén…

– A humor sokszor túlélési eszköz. Gyerekként gyakran azzal lehetett figyelmet kapni, ha az ember szórakoztatta a többieket. Nálam is így alakult, a humor egyfajta kapcsolódási mód lett. Később viszont változott a szerepe. Már nem érzem szükségét annak, hogy általa mindig én legyek a középpontban. A vőfélykedés úgy kezdődött, hogy először esküvőket fotóztam, majd egy alkalommal felkértek, hogy vezessem le az eseményt. Így alakult ki, de ma már azt érzem, hogy szeretnék ettől lassan elköszönni és inkább a családomra, illetve a hivatásomra koncentrálni. Ugyanakkor a humor továbbra is eszköz, amivel könnyedebbé lehet tenni a hangulatot, és segít közelebb hozni az embereket, hogy átérezzék az esemény örömét. Sokszor pont a nevetés teremti meg a közösség élményét, és mutatja, hogy a vőfély szerepe nemcsak a szórakoztatás, hanem a kapcsolódás lehetősége is.

– Kamasz sportolókkal dolgozik. Hogyan lehet megszólítani a fiatalokat, egyáltalán hogyan lehet elérni, hogy beszéljenek az érzéseikről?

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert a Székelyföldi Jégkorong Akadémián dolgozom, ahol közvetlen kapcsolatban vagyok a fiatalokkal. Azt látom, hogy gyakran abba a hibába esünk, hogy felülről próbáljuk megmondani a fiataloknak, hogyan kell élni. Ez viszont ellenállást szül. Ha valóban segíteni szeretnénk, először meg kell értenünk a világukat. A digitális tér, az online jelenlét, a kapcsolataik teljesen más logika mentén működnek, mint a miénk. Én abban hiszek, hogy akkor tudunk kapcsolódni hozzájuk, ha kíváncsian, ítélkezés nélkül fordulunk feléjük. Ha hagyjuk, hogy ők is „tanítsanak” minket arról, hogyan működik az ő világuk. Azt is látni kell, hogy a fiatalok viselkedése sokszor csak tünet. A háttérben gyakran családi vagy rendszerszintű problémák állnak. Ezért nem elég csak a gyereket „javítani”, a környezetet is érteni kell.