– Hogyan találkozott először a festészettel és a balettel?

– Első osztályos voltam, amikor a szentegyházi tanító nénim azt tanácsolta, hogy kezdjek el mozogni, nagyon aktív voltam, nem tudtam megülni egy helyben. Ő tanácsolta a balettet. Kezdetben Szentegyházán, majd Csíkszeredában jártam balettórákra, egészen addig, amíg egyetemre mentem. Így tehát a gyermek- és fiatalkoromat végigkísérte a balett. A festészet úgy került az életembe, hogy amikor ötödik osztályba készültem, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola gyerekeket toborozott, ezért felmérték a rajztudásunkat. Kiválasztottak és behívtak egy vizsgára. Amikor beléptem a művészeti iskolába, megéreztem azt a különleges légkört, és elvarázsolódtam. Vettem a bátorságot, odamentem egy kilencedikes lányhoz, és megkérdeztem, hogy mit kell fessek ahhoz, hogy bekerüljek. Ő adott néhány tanácsot, én megfogadtam, és sikerült bejutnom. Minden percét imádtam: azt, hogy elfoglalt vagyok, hogy óráról órára rohanok, megnyílt előttem a világ, otthonra találtam. A szakosodást követően a festészetet választottam, majd a középiskolai tanulmányok elvégzése után Kolozsváron tanultam a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen.

– Mit jelent önnek a művészet?

– Művészként a színeken és formákon keresztül fejezem ki magam, inspirációt a természetből és az emberi lélek mélységeiből merítek. Az érzéseim, megérzéseim és a pillanatnyi hangulatom vezeti az ecsetet, az adja a témát a rajzórákhoz vagy a mozdulatot a balett koreográfiához. 

– Miért pont a tanítást választotta? 

– Az egyetemi évek után jött a nagy kérdés, hogy mit kezdjek az életemmel. Felmerült bennem, hogy kimegyek külföldre szerencsét próbálni, de azt éreztem, hogy nagyon nehéz lenne ott boldogulni, hiszen soha nem éreztem magam kiemelkedőnek. Úgy döntöttem, hogy hazajövök Szentegyházára. Itthon, a szüleim garázsában rendeztem be egy műtermet, ott dolgozgattam, amikor megkerestek ismerősök, hogy taníthatnám rajzra, festészetre a kis testvérüket, gyermeküket. Én elvállaltam, aztán azt vettem észre, hogy egyre több tanítványom van. Zajlottak a festészetórák, a szünetekben pedig gyakran azt éreztem, hogy kicsit meg kellene mozgatni a gyermekeket, ezért időnként balettmozdulatokat mutattam nekik. Ezt is élvezték, így elkezdtük intenzívebben tanulni, majd kialakult a tánccsoport és a rajzcsoport, bár nagy átfedés van a két csoport között, sokan mindkettőre járnak. Jelenleg ötvennyolc balerinám és harmincnégy rajzosom van. 

– Mennyire tudja kibontakoztatni a művészetét a tanításban?

– Célom, hogy a gyermekek megtalálják az alkotás örömét, kibontakoztathassák a kreativitásukat. Mindkét területen az önkifejezés a lényeg. Nem feltétlenül művészeket akarok nevelni, hanem olyan embereket, akik bátran fejezik ki magukat, és nyitottak a szépre. A művészet és az alkotás iránti szenvedélyemet szeretném átadni nekik, tanítás közben spontaneitást, tiszta örömöt és határtalan képzelőerőt tanulok tőlük. A kicsik abban zseniálisak, hogy ők ösztönösen alkotnak, és ez a tisztaság inspirál engem is, őket tanítva én is visszatalálok ehhez a forráshoz. 

– Családanyaként mennyire nehéz összeegyeztetni a munkát a magánélettel?

– A férjem most már ott segít, ahol tud, annak érdekében, hogy működjön ez az egész. Ugyanakkor a gyermekeim is nagyon alkalmazkodóak, megszokták a pörgést. Én imádom az izgalmat, a kihívásokat. Az anyaság és a munka összeegyeztetése valódi kihívás, melyhez a művészet és a gyermekek szeretete adja az erőt. 

– Táborokban és előadásokon is megmutatják, amit a gyerekekkel tanultak. Mire készülnek a közeljövőben?

– Idén szervezem meg a negyedik képzőművészeti tábort, ami számomra mindig a legszebb visszajelzés arról, hogy mennyire fontos a művészeti nevelés. Intenzív, inspiráló élmény a kicsiknek. Negyven gyermekkel vágunk neki az idei tábornak, ám lett volna még jelentkező, de sajnos nem tudok többet fogadni.

– Idén a Fuss NEKI! adománygyűjtő kampányon is részt vett. Mire gyűjtött, sikerült-e elérni a kitűzött célt?

– Van egy kis házikónk két teremmel, itt zajlanak az órák, ám az utóbbi időben kezdett szűkössé válni. Hála a sok tanulni vágyó gyermeknek, lassan kinőjük a termeket, és az épület kibővítésére, felújítására gyűjtöttünk a Fuss NEKI! Csík eseményen. Huszonkét nagykövet állt az ügyünk mellé, meglepő volt számomra, hogy ennyien értékelik és támogatják azt, amit csinálunk. Jó kis csapat alakult ki a nagykövetekkel, és sikerült teljesíteni, sőt felül is múltuk a kitűzött célunkat, így hamarosan hozzáfogunk a bővítéshez, lesz új padlónk és tágasabb környezetben tarthatjuk majd a festészet- és balettórákat. 

– Néhány éve egy baleset miatt kérdésessé vált, hogy tudja-e folytatni addigi tevékenységét. Hogyan befolyásolta az életét, mi változott azóta? 

– Egy szerencsétlen baleset folytán a körfűrészgép levágta a jobbkezem hüvelyk- és mutatóujját. Akkor, az első percekben azt hittem, hogy innentől kezdve mindennek vége. A kórházi kezelések alatt találkoztam egy hölggyel, aki még nálam is súlyosabb balesetet szenvedett, akkor tudatosult bennem, hogy nem áll meg az élet, és fel kell állnom ebből. Onnantól kezdve a megoldást kerestem, és azt, hogy hogyan tudom folytatni a festést. El akartam kerülni azt, hogy az emberek sajnálkozzanak, azt éreztem, hogy mindenkinek jobban fáj, ami velem történt, mint nekem, ezért a legjobbat akartam kihozni ebből a helyzetből. Az orvosokkal konzultálva az ujjprotézis mellett döntöttem, ám az nagyon sokba került. Akkor merült fel bennem az, hogy előveszem a bátorságom és adománygyűjtést szervezek. Két hét alatt kigyűlt a szükséges összeg, és még az utamra is elég volt, ugyanis Németországba kellett utaznom a protézisért. Aztán jött a tanulási folyamat, meg kellett tanulnom együtt élni vele és folytatni a hétköznapokat. Megtanultam a balkezemet használni, eleinte azzal festettem, a kislányom akkor tanult írni, vele együtt tanultam balkézzel írni egy segédvonalas füzetbe. Sikerült, és idővel a protézissel, jobbkézzel is tudtam festeni, így ma már mindkét kezemmel megy, igaz, hogy egy kicsit lassabban.