Gergely András túl van az idei Mátyás József Alkotótáboron is, immár 16. éve szervezte meg Csíkszentmárton jeles mű­vészének emlékét őrző művésztelepet. Elégedett, mert az idei tábor is jól sikerült, a művészek minő­ségi alkotásokkal gyara­pí­tották a közösség műtárgy­gyűjteményét.

A kezdetekről szólva emlékeztet arra, hogy Mátyás József, noha Déván élt, ott is halt meg. 1996-ban a községnek adományozott 36 alkotást, később ezt ki­egészítette negyvenre. Született ebből egy szép kiállítás, ami egy időben a csekefalvi óvo­dában volt látható. Mivel ott nem voltak a legmegfelelőbb tárolási lehetőségek, el kellett költöztetniük az anya­got. Szeretnénk, hogy belül is rendbe tegyük a régi óvodát – kívül már sikerült –, és köl­töztessék vissza az anya­got, ami a művész 2002-ben bekövetkezett halála után személyes tárgyakkal – festő­állvány, paletta, szem­üveg, az utolsó kép, amin dolgozott – egészült ki a család jóvoltából. 2004-ben fogalmazódott meg, hogy a falu jeles szülöttjének emlékét elevenen tartandó, jó lenne egy kis képzőművészeti tábort létrehozni. Eleinte kizárólag olyan művészek je­lenlétére számítottak, akik pályatársai, személyes isme­rősei voltak: Gaál András, Márton Árpád, Nagy Ödön, Orbán Endre, Simó Enikő vagy az erdélyi születé­sű Petkes József, a berekfür­dői mű­vésztelep vezetője volt.

A Szent Márton Alapítvány fi­nanszírozásában négy tábort szerveztek, aztán új alapokra helyezték a telepet. 2016-ban több alkalommal is találkozott – főként Csíkszeredában élő – művészekkel, s a velük foly­tatott beszélgetések során megfogalmazódott a folytatás igénye. A rendelkezésre álló körülmények behatárolják a lehetőségeket, 10-12 művészt tudnak meghívni évente. Te­hát családias a hangulat. Nagy fába vágta a fejszéjét a táborszervező, ugyanis a térségben több elismert mű­vésztelep működik, mint a bál­ványosi, a borospataki, a Vadárvácskára, a Free Campre, a homoródi, a Pulzus, no meg persze a szárhegyi rendezvények sora.

Gergely András szerint az is jelzi, hogy jó úton jár ez a tábor, mert több művész jelezte, hogy noha négy meghívásnak kellett volna eleget tenni, csak három tábori részvételt vállalhat, s ezért inkább másról mond le Szentmárton javára. A szer­vező szerint a családian han­gulatú, gondolatébresztő esti beszélgetésekkel tarkított tá­borban nem szabják meg a témát, teret engedve az alkotói szabadságnak, de jelzik, hogy az adott esztendőben milyen jeles évfordulók vannak, hát­ha megihleti valamelyik a táborozókat. Így történt idén is: Apáczai születésének 400., Bolyai Farkas születésének 250. évfordulója vagy a szent­­mártoni Mária-szobor 500 éves jubileuma meg­ihlette néhányukat, s ezek a témák visszaköszöntek az alko­tásokban. Például Csu­tak Leventének egyik grafi­káján megjelenik a Szent Márton-templom és a Szűz­anya szobra; akárcsak Tompa Bors Eszter alkotásán vagy a Madonna-szobor ihlette Vetró András egyik rajzát és kisplasztikáját.

Gergely András felhívta a figyelmet arra, hogy a művészek érzékeny emberek, a külső hatások lecsapódnak bennük, szintetizálják, majd megjelenítik alkotásaikban. Pél­daként említette Sárpátki Zoltán cím nélküli művét, amely nagyon megindító a benne rejlő feszültséggel, Orth István és Forró Ágnes pedig az állandóságot, a biz­tos alapot jelentő köveket örökítette meg. Zsigmond Márton képszimfóniája, Ábra­hám Jakab műve, Solyom Zsuzsa absztrakt színjátéka, Xantus Géza reményt su­gárzó lavírozott páca teszi szerves egésszé a kiállítást a táborszervező szerint. Gergely András örömmel kö­­zölte: úgy váltak el az egyhetes tábort megkoronázó szombati zárókiállítás után a táborozóktól, hogy „ha a Jóisten is úgy gondolja, és ad még annyi lehetőséget, akkor lesz folytatás”.