Szabó Róbert Csaba regényének címe – Alakváltók – és a könyv borítója – már első rátekintésre is figyelemfelhívó, pedig még nem is tudjuk, milyen regénybeli jelentést/jelentéseket rejt magában az „alakváltó” megnevezés, mint ahogy azt sem, mi lehet a kapcsolat a cím, a történet és a borító fotója között. Az alakváltók kifejezés a mű kulcsmotívuma, gazdag jelentéstartalommal: petéből lepke, emberből varangy, vasgárdistából szekus, lelkipásztorból besúgó... Az ember és az emberi világ alakváltó természetét a műben leginkább egy természetből vett kép, a lepke szimbolizálja, erről már a kezdőoldalakon – amikor még jószerivel el sem indul a történet – megkapjuk az első példázatot az egyik talányos szereplőtől: „...az ország állapota úgy változik, mint egy lepke élete. Kezdetben, a háború után a szovjetek szétszórták és felügyelték a peték biztonságát, és a petét a Román Kommunista Párt vezetőjéről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről nevezték el. Ahogy a lárva kikelt a tojásból...” – folytatódik a magyarázat, és néhány közelmúltbeli időszak és szereplő nyomán eljutunk a lepke-állapotba, amikor a parabola a lepke röpködését egy bizonytalan idejű, de mindenképpen bekövetkező önfeledt szabadság-állapottal azonosítja. Amit – előrebocsátva a regénybeli zárójelenetet – rövid ideig ugyan, de alkalmunk van meg is élni. De már itt, ezeken az első oldalakon megkapjuk a lehangoló állapotrajzot is: a lepke-lét tagadhatatlanul szép, de kétségbeejtően rövid. Utána pedig kezdődik elölről minden. Mindeközben az olvasó már bele is helyezkedhet egy tér- és időbeli paraméterekkel meghatározható regénytörténetbe: a negyvenes évektől a rendszerváltásig terjedő időszakban vagyunk, Romániában.

A regény keretes szerkezetű: az első és utolsó rész a romániai diktatúra végnapjaiban, illetve az 1989-es de­cemberi forradalom idején játszódik, a kettő közt pedig a legterjedelmesebb fejezet olvasható, maga a történet. Miről szól ez a történet? Az ötvenes években az országban több ellenálló csoport is működött, többnyire a hegyekben rejtőzködve. Ezek a bandák kiugrott katonatisztekből, vasgárdistákból, katonaszökevényekből álltak, céljuk a rendszer megdöntése volt, ellenük pedig az új hatalom a legkeményebb eszközöket bevetve lépett fel. A szerzővel készült egyik interjúból tudjuk, hogy ebben az időszakban az országban 34 ellenálló csoportot és körülbelül 600 embert tartottak számon, ezeket 1962-ben számolták fel véglegesen. (Az adatokat, eseményeket, szereplőket a szerző hosszadalmas és alapos kutatómunkával tárta fel.) A regény egy ilyen csoportról, a hírhedt ozsdolai ellenállókról szól – tehát a regénytörténetnek valós alapja van. A műbeli megjelenítés ugyanakkor erősen fikcionalizált, különösen, ami a főszereplőt, Sólyom Ferencet illeti, akit az író a valóságos ellenálló Pusztai Ferenc alakjáról mintáz. Sólyom alakjának ellentétpárja a szekus Alex Perjovschi, alias Rajnai Gyurika, aki egy árvaházból kiemelt magyar gyerekből lesz a Securitate hű és kegyetlen embere, és aki karrierjét épp az ozsdolai ellenálló banda felszámolásának sikere által alapozza meg. A két főszereplő – Sólyom és Perjovschi – tehát látszólag a jó és a gonosz szembenállását szimbolizálja, de mégsem teljesen egyértelmű ez az ellentét. Az író szintén egy interjúban árulja el, hogy Sólyom alakját nem akarta kimondottan rokonszenvesnek megrajzolni: inkább ellentmondásos figuraként ismerjük meg őt, akinek ellenálló volta nemcsak a hatalommal való szembefordulást jelenti, hanem egy olyan ellentmondásos személyiséget takar, aki kegyetlen, gátlástalan, nőcsábász férfi, önző és öntörvényű, környezetének (családjának és falujának) rengeteg bajt okoz. Mindazonáltal látjuk őt olyan helyzetekben is, amikor az anyja haláláról és a veszedelembe kerülő öccséről szóló epizódok az önfeláldozó szeretet és a gyöngédség vonásait is megmutatják benne. A történet helyenként már-már krimibe illően fordulatos, izgalmakban bővelkedő (az ellenállóbanda bujkálása, a rájuk lecsapni készülő, őket üldöző államhatalmi szervek ténykedései), de egy percig sem tűnik el belőle az a maró keserűség, amelyet az olvasó érez olvasás közben: a valós események, a közelmúlt és a helyszín egy olyan világként állnak össze, amely túlságosan is a mienk, és a múlt is túlságosan a jelenről szól – nehéz tehát csupán fikcióként követni azt. A szerelem, az árulás, az ellenállás, a bosszú, a megtorlás, a fájdalom, a halál – mindezek a regénymozzanatok egy ismert és az olvasó által fájdalmasan értett világ elemei egy olyan korszakba ágyazva, ahol mindez a maga sűrű és kegyetlen módján áll össze bonyolult, szerteágazó, helyenként nehezen kibogozható, de végül rendszerbe szerveződő történetté.

De talán hiányos ez a rendszer: mert hiába a figyelmes olvasás, a közös értelmezés kísérlete, maradnak olyan megfejthetetlen töredékek és titkok, amelyek megoldása lehetetlennek tűnik. A narrátor például nagyon rejtélyes módon egy nem kevésbé titokzatos figura által talál rá arra a kéziratra, amely az ellenállóbanda történetéről szól – erre a keretes történet első részében kerül sor –, és amelyet később letisztáz, kiegészít. Ezt az összeállítást kapja kézhez az olvasó. Ki az a figura, akivel a narrátor fiatal orvos egy hosszú, az egész éjszakát és az egész országot átszelő vonatúton találkozik, és akit a forradalom napjaiban a halottas kamrában lát viszont? Hogyan, miképp szemeli ki a titokzatos Xavér a Máramarosból új bukaresti állását elfoglalni utazó orvost, hogy neki mesélje el Perjovschi történetét, és zsebébe csempéssze lakása kulcsát, ahol az ellenállókról szóló titkos kéziratot rejtegeti? És ki is az az „óriás”-ként emlegetett szereplő, akivel a regény több epizódjában is találkozunk, hol gyilkosként, hol mesebeli megmentőként? Nincs mindenre válasz, de olvasóként végül is elfogadjuk: minden titokra nem derülhet fény, minden rejtély nem oldódhat meg.

A történetet lezáró keretben visszatérünk ’89 decemberébe: a forradalmi tömeg eufóriáját látjuk, de a narrátor elmondása által követve azt, az olvasó korántsem éli meg eufóriaként 
a történéseket. A narrátor – neve sosem derül ki – már a Xavér által kezére játszott kézirat ismeretében vesz részt az eseményekben. Mindazt, ami történik ezekben a forró napokban, a pillangó-állapot röpködéseként érzékeli, és sötét megsejtéssel mintha tudná: a lepke lerakja petéit, és ki tudja, mi kel ki majd belőlük...

És a már említett borítókép. Természetesen nem véletlenül került ez a fotó a könyv borítójára. De miért pont ez? Olvasóként a fejjel lefelé lógó, élő vagy élettelen női torzót az egyik szereplővel, Sólyom becsapott szerelmével, a szekusok által megkínzott, az őt végül eláruló Ilonával azonosítjuk. Megfejtésünk (nem is tárjuk itt fel teljesen) a kegyetlen történethez – talán túlságosan direkt módon – igazodva megrázó lesz.

Lehetne kevésbé direkt módon, átvitt értelemben a fotót is jelképnek tekinteni, a báb-lepke alakváltás jelentésdimenziójába illesztve azt. Vagy az emberi kiszolgáltatottság, a fájdalom, a szenvedés megjelenítésének. De kinek-kinek mást jelenthet – hadd próbálkozzék az olvasó, mindenki a maga megfejtésével. Hisz mint ahogy már említettük: nem fedhető fel minden titok.

Szabó Róbert Csaba: Alakváltók, Jelenkor Kiadó, 2016