– A kertészeti pályája nem indult zökkenőmentesen. Hogyan lett mégis kertészmérnök?

– Valóban, elsőre nem vettek fel a kertészeti egyetemre, ez akkor nagy törés volt. Mégis úgy alakult, hogy végül négy diplomát szereztem, mindet a kertészet valamely ágában. A pályámat gyümölcstermesztéssel kezdtem, a feleségemmel egy szolgálati szobából irányítottunk traktoros brigádot, metszést, ültetvényt, romantikus elképzelésekkel, hogy a természet közelségében fogunk dolgozni, családi légkörben, a valóság azonban más lett. A gyümölcsös kiszámíthatatlan világ, egyik év jövedelmező, a következőben fagykár, jégeső vagy épp az árak okozzák a bajt. Két gyerek mellett ez bizonytalannak mutatkozott. A legnagyobb gond az volt, hogy nem tudtuk kiszámíthatóan fenntartani a családunkat csak ebből. Épp ezért volt fordulópont, amikor egy barátom azt mondta: „Ernő, próbáld meg a kertépítést.” Fogalmam sem volt, mire vállalkozom, de éreztem, hogy új irányra van szükség, és innen indult el minden. A sors különös játéka, hogy ugyanabban a szobában kezdtem, ahol egykor a neves kertészmérnök, Bálint György, akit mindenki Bálint gazdaként ismer. Tőle sok mindent tanultam vagy próbáltam tanulni. Ő mindig azt mondta: „Ernő, mindig arra figyelj, hogy az alapoknál kezdd!”. Ez azóta is vezérelv számomra.

– A kertépítés a rendszerváltás után még gyerekcipőben járt. Hogyan kezdtek bele, milyen kihívásokkal szembesültek?

– Olyan, hogy „kertépítő szakma”, akkoriban még csak kialakulóban volt. A legtöbb embernek fogalma sem volt róla, mit jelent ez pontosan, és őszintén szólva nekünk sem. Nem is sejtettem, milyen sokféle tuja létezik, de tudtam gödröt ásni, és nem féltem a munkától. Ez volt a kezdet. Az első kivitelezett kertünk inkább ösztönből született: kis szegély, sziklakert, smaragdtuja, ahogy azt sokan csinálták. De a megrendelő boldog volt, és ez nekünk is sokat jelentett. Idővel viszont rájöttünk, hogy ez kevés. Elkezdtünk terveket készíteni, először csak spirálfüzetbe, majd egyre professzionálisabb formában. Ráébredtünk, hogy nem elég megcsinálni a kertet, meg is kell előtte álmodni. Ez egy fordulópont volt a gondolkodásban.

– Hogyan lett ebből egy több lábon álló vállalkozás?

– Lépésről lépésre építkeztünk. Volt olyan év, amikor a gyümölcsös tartotta el a kertépítést, aztán fordítva: a kertépítés mentette meg a gyümölcsöst. Ez tanított meg minket arra, hogy szükség van a több lábon állásra: kertépítés, kerttervezés, gyümölcsös, áruda. Mára három kivitelezőbrigádunk van, két tervező kolléganőnk, egy árudánk, és a család is aktívan részt vesz a működtetésben. A kert ma már összetett rendszer: burkolatot, hidat, vasutat, alagutat is építünk, a növényzet gyakran csak a kert utolsó 20 százaléka. Közben a megrendelők igénye is változott, ma már nemcsak szép kertet akarnak, hanem olyat, ami élhető, fenntartható, és akár természetközeli élményt is nyújt.

– Mitől válik valaki igazán jó kertépítővé manapság?

– Aki ma kertet épít, annak számos szakágban kell tájékozottnak lennie: víztechnika, burkolás, faépítészet, növényismeret, öntözőrendszerek, díszvilágítás – és mindezeket integrálni kell. Egy kertépítőnek hat-nyolc szakma készségeit kell értenie. Természetesen lehet bevonni alvállalkozót, de tudni kell, hogy mit miért csinálunk. Éppen ezért különösen fontos a szakmai utánpótlás, ezért is veszünk részt szakmai világversenyeken. Ott a legkisebb hiba is számít, két milliméter eltérés a burkolatban még megengedett, ha három, az már nulla pont. Mi azon dolgozunk, hogy a következő generáció ezt már „természetes szinten” tudja.

– Mit jelent önnek ma kertépítőnek lenni, és hogyan látja a szakma jövőjét?

– Ez a szakma számomra nemcsak munka, hanem hivatás: egy épülő, alakuló terület, ahol mindenki, aki értéket ad hozzá, fontos. Ezért vállaltam a szakmai celeb szerepet is, nem a népszerűségért, hanem mert hiszek benne, hogy a tudást tovább kell adni. És hogy mi lesz a jövő? A gyerekeink sokáig nem akarták átvenni tőlünk, de ma már velünk dolgoznak. Bízom bennük, és abban is, hogy tovább fogják vinni ezt a szemléletet: minőséget adni, tisztességgel dolgozni, közösségben gondolkodni. Engedje meg, hogy zárásként megosszak egy történetet Bálint gazdáról, a negyedik nap történetét. Bálint Gyuri bácsi a második világégés idején munkatáborba került. A táborban 43 kilóra lefogyva, kemény munkával kellett túlélni. Négyen voltak egy csapatban, és négyen kaptak egy negyed kenyeret naponta. Azt találták ki, hogy mindennap más szeleteli fel a kenyeret, igazságosan, négy egyenlő részre. Gyuri bácsi a negyedik napon volt soros. Egyszer megkérdeztem tőle: Te, Gyuri, miért vártad mindig a negyedik napot, hisz mindenki ugyanolyan, egyforma szeleteket vágott. Azt felelte: „Igen, de amelyik nap én vágtam fel a kenyeret, aznap enyém volt a morzsa.” Szóval, ha nehéz helyzetben vagyok, akkor erre gondolok. Ez a szemlélet – az emberség, az egyenlőség, az odafigyelés – ugyanúgy fontos a kertben, mint az élet minden más területén.