A történet felépítését tekintve nem egyetlen, koherens cselekményszálat vezet végig, hanem rövid, anekdotikus szösszeneteket mutat be: tíz olyan román–magyar, elsősorban etnikumalapú konfrontációt, amelyek kísértetiesen ismerősek lehetnek szinte bármely erdélyi számára – legyen az román vagy magyar. Látogatás orvosnál, a páciens alig makog románul, kolozsvári magyar és román ultrák, szélsőségespárt-alapítás Nagy-Magyarország újraegyesítéséért, román vőlegény bemutatása pödört bajszú székely apának, és sorolhatnám.

Az előadás egy rövid animációs filmmel kezdődik, amely kerettörténetbe helyezi a színpadi produkciót. Két székely ácsorog a mennyország kapujában, bebocsátásra várva. Szóba elegyedve kiderül, mindketten egy-egy román ismerősüket hibáztatják a halálukért, és hahotázva megegyeznek abban, hogy sajnos megtorlásra nem lesz lehetőség, hiszen románok nem kerülnek a mennybe. Aztán egymásra kontrázva kezdenek történeteket mesélni. Ekkor indul az előadás maga: a színészek harsány ultra­na­cionalista zeneszámra vonulnak be. A jelenetek közötti átállások alatt rendre felcsendülnek jól ismert, ám messziről elkerült román és magyar, mellveregetős nóták. 

A színpadkép minimalista, fehér háttér előtt és csupán néhány székkel, valamint egy-két nemzeti motívumos kellékkel operálnak a színészek. Esztétikai értelemben nem tükröz sem különösebb kreativitást, sem erőteljes művészi víziót, inkább a funkcionalitást célozza meg, amely talán annak is köszönhető, hogy a sok különböző történet megköveteli a mobilitást, az egyszerűen eszközölhető szituációteremtést. Ilyen értelemben tehát elég improvizációszínház-hangulatú előadás. Az egyetlen izgalmasabb, narratívaalkotó célt is szolgáló színpadi elemként a színészek által viselt pólók említhetők, amelyeken elöl és hátul egy-egy jól olvasható betűcsoport áll, amelyek a végén összeállnak egy kétnyelvű felirattá, mintegy csattanóként. A vizuális leleményesség hiánya azonban nem rombolja az élményt, inkább csak átfókuszálja a hangsúlyt a dialógusra és a színészi játékra, amelyek kétségkívül a darab elsődleges atmoszférateremtő eszközei. És ezek olyan nagyszerűen töltik be a színpadot, hogy dekoratív elemeknek nem is hagynak helyet. 

A színészek bravúros nyelv- és akcentusváltásokkal beszélnek hol bukaresti, hol kolozsvári, hol moldvai románt, majd hasonló módon székely, vásárhelyi, magyarországi magyart egy következő jelenetben. A dialektus dinamikus és tudatos használata, a nyelvi-nyelvtani szótévesztések a humor és a narratívaépítés elemi részei, és minden szereplő kifogástalanul oldja meg ezt a nem egyszerű feladatot. A karakterek is nagyban erre támaszkodnak. Olyan szereplők jelennek meg a színpadon, akik mindannyiunk számára ismerősek: székely egyetemista Kolozsváron, tört magyart beszélő román családorvos, konzervatív, nacionalista családapa stb. A darab jó lehetőséget nyújt a humoros színészi alakításokra és a komédia sémakaraktereinek felvonultatására. Ugyanakkor pont ez a sematikusság és az abból következő kisujjból kirázós szereplők egyfajta hiányérzetet is adnak: nem találkozunk igazán érdekes fordulatokkal. A megelevenedő szituációk között nincs olyan, amit nem láttunk még, nem próbálja meg kicsavarni, átértelmezni az anekdotákat, csupán újrameséli őket. A darab komfortot ad a jó öreg, általunk is megélt szituációkkal való szembesülés révén, de nem nyújt újfajta, még fel nem tárt nézőpontot velük kapcsolatban.

Amit viszont kétségkívül nyújtani tud, az a nevetés általi katarzis. A műben problematizált kérdés ugyanis a legkevésbé sem vidám vagy könnyű: folyamatos és megoldatlan ellentétjeinkre világít rá. Ezeket azonban sikerül olyan nevetségessé tennie, hogy egy pillanatig sem válik lehangolóvá, a közönség végighahotázza valamennyi jelenetet. Ez nem jelent elbagatellizálást: az üzenet fontossága nem tompul, sőt, provokatívan kezdeményez róla párbeszédet a nézőkkel, arra buzdít, hogy elgondolkodjunk etnikai viszonyaink tagadhatatlan feszültségein. Ez pedig olyan vállalás, amely aktuálisabb, mint valaha. 

Egy műalkotás direkt-indirekt módon mindig korképet alkot, és mindig a pillanatnyi társadalmi helyzetre reagál. A jelenlegi környezetben fokozottan, hiszen egyértelműbb, mint bármikor az elmúlt talán harminc évben, hogy a széthúzást egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak. Az aktuális közéleti események pedig, ha kialvatlan éjszakákat okoztak is sokunknak, talán megmutatták, hogy tudunk mi, ha akarunk. Nemcsak magyarságszinten, de romániai lakosságként is létre tud jönni konszenzus, összefogás és közösség. Érdemes felvetni a gondolatot, hogy erre mindig van lehetőség – és szükség is mindig lenne. Nem véletlen az, hogy ilyen előadásokra és az ilyen nyílt, olykor primitív gúnyra kifejezetten fogékony a közönség – hiszen frusztrácóink itatják át. A piti, régen céljavesztett, mintegy szokásként fenntartott ellentétek abszurditásával szembesülünk a jeleneteket szemlélve. A MaRó arra próbálja sarkallni a nézőt, hogy megkérdőjelezze ezt a „hagyományt”. 

Az utolsó szösszenet egy vegyes etnikumú kisiskolás osztályban zajlik, ahol a román és magyar gyermekek – a felnőttektől „elfülelt” kifejezésekkel dobálózva – rivalizálnak egymással. Ügyetlenül ugyan, de a tanítónőjük igyekszik feloldani ezt a dichotómiát. Soványan, de felsejlik egyfajta optimizmus, és egyúttal a leegyszerűsített, de pozitív üzenet: az új generáció tudatos nyitottságra való nevelésében lehet a kulcs a feszültség feloldására. 

A múltba való könnyes visszatekintgetés helyett a jelenre és a jövőre fókuszálva érdemes újraértelmeznünk viszonyainkat – ahogyan tettük ezt közéleti kérdésekben az utóbbi időben. Az egyik szereplő szavaival: „kell kicsi román, kicsi cârtășcolaci”.

Felemelő érzés azzal szembesülni, hogy a való világ és a művészeti tér is egyre bátrabban mer beszélgetést kezdeményezni az együttélésről, amelynek mindig meglesznek a nehézségei, de amely értelmezhető (lenne) kapcsolódási, tanulási, nyitási lehetőségként is. A MaRó által állított (nem is olyan nagyon) görbe tükörbe pillantva az elmúlt száz év román–magyar létélményének tragikomikus antológiája körvonalazódik. A kérdés, amelyet érdemes feltennünk magunknak: milyen kép rajzolódik majd ki a következő tíz-húsz-száz év tükrében?