– A 12 dühös ember klasszikusnak számít. Miért érezte úgy, hogy érdemes színpadra állítani ma?

– Elképesztően releváns a darab témája. Manapság egyszerűen képtelenek vagyunk olyanokkal beszélgetni, akiknek más a világnézetük, holott ez épp annyira alap dolog lenne, mint az, hogy levegőt veszünk. 

– Mik voltak a próbafolyamat legnagyobb kihívásai?

– Ez az első alkalom, hogy ilyenfajta előadást rakunk össze csíki közönségnek. Egy egészen újfajta színházi nyelvezet­tel dolgoztunk. Őrült tempóban, hónapokig. Minden színházi konvenciót megkérdőjeleztünk benne. A nézőknek minden ülésről más élményt nyújt az előadás, ezért érdemes lehet akár többször, több pozícióból megtekinteni. Itt szeretném kiemelni Raluca Alexandrescu látványtervezői munkáját, aki minden alkalommal elképesztő univerzumot teremt nekünk a Csíki Játékszínben. 

– Megtudhatunk egy-két kulisszatitkot a próbafolyamatról?

– Jelenleg ugye nincs a színháznak saját épülete. Ez elég vicces helyzetekhez vezetett, volt, hogy fűtés nélkül próbáltunk, máskor áram nem volt, vagy a színészek egy része nem tudott ott lenni, vagy a társulat fele megfázott, és úgy néztünk ki, mint egy tüdőklinika betegállománya. Oroszlánként harcolt az egész színészgárda ezért a műért. Ó, és mindenki megrökönyödött, amikor valódi kések kerültek elő a próba alatt… 

– Miről szól az Ön értelmezésében ez a darab? 

– Ez a darab főhajtás mindenkinek, aki hisz benne, hogy az emberek között igenis lehet harmónia akkor is, ha teljesen más véleményük van a világról. Ugyanakkor afféle ébresztőnek is szánom azok felé, akik sosem kérdőjelezik meg a maguk igazát. 

– Kinek ajánlaná az előadást?

– Mindenkinek szól, kortól, érdeklődéstől, háttértől függetlenül. Minden embernek szüksége van törődésre. Erről szól a történetünk. Idealistának hangzik, de ennyire egyszerű, valójában. Ez a közösségünk üzenete a szélesebb közösségünk felé. Ahhoz, hogy valódi összefogás jöhessen létre, az embereknek kíváncsinak, türelmesnek, és mindenekfelett kedvesnek kell lenniük egymáshoz.