– Milyen benyomások tereltek az előadó-művészet felé, hogyan kezdődött ez az út?

– Olyan nagycsaládban nőttem fel, ahol már kiskoromban sok ehhez köthető élményt szereztem: nagymamám a gyergyói színház mindenese volt hosszú évekig, nagynéném színésznő, édesanyám és nagybátyám is a színháznál tevékenykedett egy ideig. Én és az unokatestvérem sokat voltunk ott, már egészen kicsi korunkban előadásokra jártunk – ez a világ beszippantott, az életünk része volt. A későbbiekben is hasonló közegbe kívánkoztam, így nyolcadik osztály végén diákszínjátszó táborba mentem, ahol eldöntöttem, hogy a későbbiekben a színművészetire felvételizem. Sajnos oda nem vettek fel, de az elkeseredés helyett felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy amit el szeretnék mondani a világnak, azt az éneklés útján is megtehetem? Így jutottam el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakára, amelyet három évvel ezelőtt végeztem el. Az énekléssel kapcsolatos előzmények a középiskolába vezetnek vissza: a Salamon Ernő Gimnáziumban tagja voltam a Salamon’s Jam Orchestra zenekarnak, emellett egy rendezvényzenekar tagjaként is lelkesen gyakoroltam. Az egyetemi felvételi előtti két évben énekórákra jártam Marosvásárhelyre Koszikához (Koszorús Krisztina).

– Mit tapasztaltál az egyetemen, milyen környezetbe kerültél, milyen hatások értek ott?

– Nagyon komolyan vettem az oktatást, lelkesen jártam az órákra, bár kezdetben csalódásként éltem meg, hogy nem ugyanabban az épületben fogunk tanulni, mint a színész, rendező és jelmeztervező szakos hallgatók, majd a világjárvány teremtett olyan helyzetet, hogy online oktatásra tértünk át, és ezért volt nehéz. Az egyetem befejezése után hazajöttem Gyergyószentmiklósra, és elkezdtem tanítani, majd megszereztem a véglegesítő vizsgát is, ám hamar kiderült, hogy nem nekem való ez a tevékenység, legalábbis a jelenlegi rendszerben. Még mindig azt érzem, hogy az éneklés a hivatásom, ezt próbálom művelni.

– Hogyan látod, milyen lehetőségek vannak az előadóművészeti szakmában szűk térségünkben? Ez egy olyan terület, amelyet nem igazán lát át egy kívülálló, vagy pedig azt gondolja róla, hogy egy bizonytalan, kiszámíthatatlan hivatás, amiből nem lehet megélni. Mit tapasztalsz ezekből?

– A bizonytalanságot én is tapasztalom, nagyon nyitottnak kell lenni, alakulni a változó programhoz; nagyon spontán ez a szakma. Fontos tényező, hogy milyen emberek vesznek körül, hogyan tudsz együtt dolgozni velük, milyen lehetőségek jönnek, élsz-e azokkal… Személyiségemből adódóan nekem szükségem van biztonságra ebben a bizonytalanságban, ezt a rendezvényzenélés biztosítja, itt valamennyire lehet tervezni, a For Play rendezvényzenekar tagja vagyok, két éve. Elég régóta a mozgás is jelen van az életemben, ez kiegyensúlyozza az előadó-művészet kiszámíthatatlan, fárasztó programmal járó részét. Jelenleg személyi edzői képzésen veszek részt, és amikor csak tehetem, mozgok. Előnyben részesítem a súlyzós edzést, szaladok, biciklizem, funkcionális edzést végzek.

– Az elmúlt években több közösségi eseményen, jótékonysági és más koncerteken, előadóesteken hallhattuk a hangodat…

– Igen, ezek azok a lehetőségek, amelyek hirtelen jönnek, és sokat adnak: ilyenkor új embereket ismerhetek meg, közösen zenélhetünk, ami mindig nagy kihívás, és izgalmas kérdés, hogy egymásra tudunk-e hangolódni, tudjuk-e egyeztetni egymás zenei világát rövid időn belül. Ezek az alkalmak mindig kivesznek a komfortzónámból, tudok belőlük tanulni magamról, másokról és arról, hogyan érdemes ezt a szakmát művelni. A tavalyi gyergyószentmiklósi városnapok keretében volt egy est, amelyet Elekes Péterrel közösen alkottunk, és meghatározó volt, hiszen ilyen alkalmakkor azokat a dalokat énekelhetem el, amelyek közel állnak a lelkemhez, amelyek olyan témákkal, érzésekkel foglalkoznak, amik engem is érdekelnek.

– Milyen témákat szeretsz „elénekelni”?

– A hittel kapcsolatos kérdéseket boncolgató, az emberi kapcsolatokról, fájdalomról, a női létről szóló dalok szólítanak meg leginkább.

– Kik azok az előadók, akik inspirálnak? 

– Whitney Houston, Jennifer Hudson, Cserháti Zsuzsa, Tóth Vera, emellett Beyoncé, Palya Bea – az ő zenéjük visz ezen az úton. Saját dallal is próbálkoztam, de még nem jutottam el odáig, hogy a nagyközönség elé álljak ebben a formában. Úgy érzem, ehhez olyan magabiztosság szükséges, amivel vállalni tudom azt is, hogy másoknak esetleg nem tetszik az alkotásom. Bízom benne, hogy eljön az ideje egy olyan dalnak, amely én vagyok egészen.

– Mit jelent a siker számodra?

– Amikor azt érzem, hogy a legtöbbet ki tudom hozni magamból, és az üzenet, amelyet teljes beleéléssel énekelek, eljut a közönség lelkéhez. Hogy a jelen pillanatban az a szeretet, amit nyújtok, célba ér. Ezek pillanatok csak, de szerencsére sok van belőlük.

– Foglalkoztat-e a kérdés, hogy máshová, akár külföldre költözz, szerencsét próbálj?

– Igen, eljátszottam a gondolattal, hogy elmenjek innen. Szükségem lenne rá, hogy új ingerek érjenek, hogy kiderüljön, hogyan állom meg a helyem egyedül, és a tapasztalatszerzés is motivál, de a biztonságra, stabilitásra való vágyam egyelőre megakadályozott ebben. Viszont nem zárom ki, hogy egyszer ennek is eljön az ideje.

– Hogyan látod magad tíz-húsz év múlva?

– Aktívnak, mint most: életem része lesz a zene, a mozgás, és terveim szerint családom is lesz.