Rózsa Gábor író-ren­dező komoly kuta­tó­munkával a költő le­veleire, verseire, tanul­mányaira és újságcikkeire, valamint pszi­chiáterek szaktudására tá­maszkodva igyekszik minél hitelesebben ábrázolni a be­tegség mélyebb aspektusait és a költő folyamatos vívódását. A tíz nap alatt leforgatott film legtöbb jelenete, talán részben a költségvetéshiánynak is tu­lajdoníthatóan, egyetl­en tér­ben, a költő pszichonaliti­ku­sának la­kásában játszódik, és több­nyire az orvos szem­szögéből mutatja be kettőjük találkozóit.

József Attila mint páciens 

A történet szerint a fiatal és ambiciózus pszichiáter, Gyömrői Edit (Michl Juli) több kudarcot vallott szakember után veszi kezelésbe József Attilát (Sütő András), akinél a bevált analitikus módszerek nem hoz­nak javulást. Edit újszerű technikákat próbál alkalmazni, hogy a gyógyulás útjára vezesse a költőt, de minden irányból nyomás éri: idősebb kollégái, Attila költő ismerősei és maga a tudományág bizonytalan me­­tódusai mind más irányba mozdítanák a nőt, aki foko­za­tosan elveszti a kontrollt pá­ciense felett. 

A főszereplő tehát Edit, akit tapasztalatlansága és „nősége” okán is hátrányos hely­zetbe hoz a környezete. A köl­tő meggyógyításában belső in­dít­tatás és külső bizonyítási vágy egyaránt vezérli, de a küldetése eleve reménytelen, hiszen olyan betegséggel áll szemben, amelyet a pszichi­átria akko­riban még nem is ismer. A pá­ciens pedig nem mutatkozik hajlandónak az együtt­mű­kö­­désre: a pszichoanalitikus szak­irodalomban zavarba ej­tő­en jártas költő kifigurázza, meg­kérdőjelezi az ismert gya­korlatokat és folyamatosan teszteli a nő tudását. Tehát a megszokott vátesszé emelés he­lyett a filmben nem József Attilát, a nemzeti ikont látjuk, hanem egy labilis, nárcisztikus, a neurózis határán álló lelki beteget, aki egyszerre kelt viszolygást, szánalmat és em­pátiát a nézőben, és aki teljesen lerombolja a költőről alkotott eufemisztikus képet. Aki ismeri a Szabad ötletek jegyzékét, amelyet kezelése során írt a szerző, annak lehet elképzelése arról, hogy milyen gondolatok és szavak fogalmazódnak meg a gyógyulásra akaratot nem mutató Attilában. A film nagy vállalást tesz, és egé­szen megrendítő képet sző arról, hogy milyen lehetett kí­vülről és a maga profán valójában kultúránk egyik leg­meghatározóbb alakja. 

A történet végigköveti Edit és Attila megismerkedését a terápia kezdetétől, majd a terápia különböző szaka­sza­i­ban, amely először teljes kudarcnak mutatkozik, majd Edit óvatos kísérletezése foly­tán elindul – csak egyikük sem sejtheti, milyen irányba. A köl­tőt hamarosan mély kötődés kezdi fűzni a nőhöz, aki az anyjához köthető komplexusok rávetítéseként azonosítja a von­­zalmat, de kezelni ő sem képes azt. A ha­tárok páciens és doktor, férfi és nő, külső és belső megélés között elmosódnak, és a két ember dinamikus, fokozódó viszonyának alaku­lása bon­takozik ki részletesen. A la­kás-rendelő, mint a kap­cso­latuk egyedüli tere, még izgalmasabbá teszi ezt a bi­zonytalan relációt, szim­boli­kusan a tudatos és tudattalan dichotómia hatá­rát jelképezi, egy olyan világot, amelyben a rejtett lelki tartalmak, álmok és látomások valóságosakká válhatnak. 

A tudattalanban tévelyegve

Ezt a bizonytalan elmeállapotot próbálják érzékletessé tenni azok a jelenetek, amelyek egy sötét csarnokban – a tudat­talanban – játszódnak, és ahol Attila majdnem meztelenül, kiszolgáltatottan szembesül tes­tet öltő traumáival. A „Mamával” való kapcsolatának kese­rű részletei kerülnek ki­bon­tás­ra, folyamatos fizikai és lelki bántalmazásból adódó szeretethiányát és zsigeri bizal­matlanságát látjuk megele­ve­nedni.  Ezek a képsorok azon­ban teljesen elütnek a film egyébként visszafogott és egy­sze­rűségében koherens lát­­vány­világától, mesterkélt és nagyon sematikus módon áb­rázolják a lélek „sötét bugy­rait”. A hatásvadász háttérzene is legtöbbször erőltetett és fölösleges, a szereplők beszéde elvész a hangzavarban. 
Maga a beszéd is hagy ki­vetnivalót maga után. A szö­veg sokszor – mint oly sok magyar filmben, sajnos – na­gyon „papírízű”, és ezt az ér­zetet fokozza a színészek – kiváltképp az Attilát alakító Sütő András – rendkívül színpadias játéka. Olyannyira, hogy néző­ként a film gyakran nem filmként, hanem színdarabként válik értelmezhetővé és érté­kelhetővé. Talán túlzás lenne rossz színészi játéknak titulálni a szereplők teljesítményét, de kétségkívül közelebb áll a klasszikus, színpadra szánt performanszhoz, mint a film­színészethez. Ez meglehe­tő­sen sokat elvesz az egyébként szinte teljes egészében a két karakter beszélgetéseire épülő történet átélhetőségéből. A fil­mes retorikától elvárt vagy legalábbis elvárható természe­tesség hiányában az nem képes igazán mély és hiteles élménnyé válni.

A mítosz feláldozása

Mégis, képes bevonni az ál­tala teremtett klausztrofób, megrázó világba, főként annak köszönhetően, ahogy eltávo­lodik a költő felé támasztott nézői elvárásoktól. A rende­zés és a történetalkotás eltér az utóbbi években meg­szo­kott mítoszteremtéstől: fel­áldozza a hőst, hogy fel­támassza az embert.

Eb­ben rejlik a film legnagyobb sike­­re: van bátorsága leleplezni Attila személyét, olyan tulaj­don­ságaira világítani rá, amiket kényelmetlen megismerni. So­kak számára pejoratívnak tűnhet az ilyenfajta író-rende­zői szándék, szerintem azonban hasznos, sőt, meg­kerülhetetlen elfogadni ikon­jaink minél több oldalát ahhoz, hogy képesek legyünk mélyebben értékelni és érteni az alkotásaikat, ahogy azt is, hogy milyen érzéseket keltenek ezek bennünk – és miért. A köl­tészethez hasonlóan a film­nézés-értelmezés mindig önér­telmezés is: az ember a mű által keltett hatásból olvashat ki valamit saját magából. Itt ez intenzíven és több szinten történik egyszerre. 

De már csak a történetből adódóan is olyan diskurzusnak ágyaz meg, amely a magyar köztudatban kevés helyet kap: a mentális betegségek, az ön­ismeret, a trauma tudatos ke­­zelésének. Olyan téma ez, amelyet folyamatosan fel­villantunk akár hétköznapi meg­nyilvánulásainkban is, de amelyről az átlagember tudása felszínes. Hisz csak az jár pszichológushoz, aki bolond, az sír, aki nő, és az szomorú, aki gyászol. Ezek a vélemények mutatják, mennyire kellenek az ilyen tárgyú filmek, még az olykor didaktikus meg­ol­dá­saikkal együtt is. 
A József Attila pszicho­ana­lízisét taglaló Reménytelenül című film közel sem hibátlanul, de mindképp indokoltan mu­tatja be a költő eddig ke­vésbé ismert oldalát. Noha a szöveg és a színészkezelés némiképp gátolja a katarzis létrejöttét, egyes jelenetek és a témafelvetés annyira erős és megrázó, hogy mindennel együtt is képes erős hatást gyakorolni a befogadóra és elindítani egy – akár tudattalan – gondolkodást a lelki egész­ségről és önismeretről, amelyre mindannyiunknak nagy szük­sége van.