Semmilyen tekintetben nem vették félvállról a jégkorong-világbajnokságot a magyar szurkolók, akik a svájci árakból is alaposan felkészültek. A jégcsarnokban például egy sör ára 36 lejnek megfelelő frank, ami hirtelen mindenkit kiváló közgazdásszá változtat. Nem véletlen, hogy a legtöbb magyar drukker már eleve előnnyel érkezett: a hátizsákok mélyén lapult a saját készlet. Sör, szendvics, de főként pálinka – a magyar szurkolói túlélőcsomag nemzetközileg is versenyképes.

Szünetben a jégcsarnok előtti tér nem hivatalos magyar találkozóhellyé alakult. Zúgtak a rigmusok, a közös éneklés, és persze a beszélgetések arról, ki honnan érkezett. A tájszólások alapján is főszerepet kaptak, és meglepő pontossággal találták el egymás származási helyét az emberek. Bár meg voltam győződve arról, hogy nincs különösebb tájszólásom, két csíkszentdomokosi drukker mégis percek alatt kiszúrt a tömegben. Nevetve elárulták, nem a beszédem buktatott le, hanem a fejemen lévő Sportklub-baseballsapka. Ennél szé­kelyebb személyleírás talán nem is kell.

Tisztes helytállás

A jókedv nem jelentette azt, hogy bárki is hamis illúziókban ringatta volna magát, hiszen a világ egyik legerősebb hokinemzete, Finnország várt a magyar válogatottra szombaton. A skandinávok gyorsak, pontosak voltak, és könyörtelenül kevés időt hagytak gondolkodni: mire egy magyar játékos felnézett volna egy passz előtt, már két finn is ott termett mellette. Az a fél ütem különbség pedig ezen a szinten néha egy egész világ. A magyar válogatott hosszú periódusokon keresztül fegyelmezetten tartotta magát, jól zárt vissza, blokkolt, és sokáig nem engedte, hogy a papírforma-különbség látványosan megmutatkozzon.

Az első harmad után teljesen vállalható maradt az állás, és bár a finnek fokozatosan érvényesítették fölényüket, a magyar csapaton végig érződött: nem megilletődve érkezett Zürichbe.
Amikor Sebők Balázs betalált, a magyar szektor hirtelen úgy ünnepelt, mintha visszajöttünk volna a mérkőzésbe. És bizonyos értelemben vissza is: néhány percre újra megérkezett az az érzés, hogy ezen az estén nemcsak a tisztes helytállásért küzd a csapat. A vége ugyan 4–1 lett Finnországnak, de ez messze nem az a vereség volt, amely után lesütött szemmel kell lekullogni a jégről.

Az interjúzónában sem a csalódottság volt érezhető, hanem a józan értékelés. A gyergyói születésű Horváth Bence – aki jelenleg Finnországban játszik – saját bevallása szerint második hazája ellen lépett jégre. A fiatal támadó szerint sokat számított, hogy tavaly már megtapasztalhatta az elit-vb légkörét, hiszen sokat jelent az ilyen rutin. A finn ellenfél számára különösen speciális volt, hiszen több ismerőssel találkozott a túloldalon, mégsem akarta túlromantizálni a helyzetet. „Az ilyen meccsek visszaigazolást adnak arra, hogy megéri dolgozni. Életre szóló élmények ezek” – mondta. Horváth szerint a finnek és korábban a kanadaiak olyan tempóra kényszerítették a magyar válogatottat, amelyből csak profitálni lehet a közvetlen riválisok ellen.

Élvezni a játékot

Nemes Márton édesapja sepsiszentgyörgyi, így neki is erős székelyföldi kötődése van. A finn meccs után nem keresett kifogásokat. „A meccs nagy részében jól tartottuk magunkat, nincs mit szégyellnünk sem az eredmény, sem a mutatott játék miatt” – mondta. Az este egyik legmeghatóbb mondata is tőle érkezett: „Sokkal fontosabb a címer a mez elején, mint a név a hátán.” Nemes szerint a csapaton belül megvolt az összhang, ugyanakkor mindenki pontosan tudja: a legfontosabb csaták még előttük állnak. „Tudjuk, hogy az osztrákok és a britek elleni meccsek különösen fontosak lesznek” – mondta, hozzátéve, hogy az elmúlt év, mialatt az Egyesült Államokban tanult és hokizott, nagyon sokat adott neki, de most minden figyelme a válogatottra összpontosul. Arra a kérdésre, hogy ekkora nyomás mellett lehet-e élvezni egy elit világbajnokságot, elmosolyodott: „Azért csinálom, mert élvezem.”

A magyar válogatott szövetségi kapitánya, Majoross Gergely sem beszélt csalódottságról: „Csapatként küzdöttünk, rengeteg energiát tettünk ebbe a meccsbe a világ egyik legjobb válogatottja ellen” – értékelt. Hozzátette: a válogatott emelt fővel nézhet tükörbe, de az osztrákok ellen is hasonló teljesítményre lesz szükség. (A találkozó tegnap este, lapzártánk után ért véget – szerk. megj.) Remélhetőleg azon a meccsen is többet lesz nálunk a korong, több helyzetünk adódik, azokkal pedig élni kell majd.

A csarnok kijáratánál két, magyar válogatott mezbe öltözött nőbe botlottunk: Ortenszky Tamás édesanyjába és 82 éves nagymamájába, akik azért érkeztek Zürichbe, hogy élőben szurkoljanak a 24 éves jégkorongozónak. Kiderült, hogy Tamás édesanyja csíki születésű, a kilencvenes évek közepén költözött Budapestre. A nagymama 2004-ig élt Csíkszeredában, ahol egykor a textilgyár vezetője volt. Bár több mint húsz éve elköltözött, azt mondja, a honvágy máig nem múlt el.

A zürichi főpályaudvarra érve azt tapasztaltuk, hogy a vonatokon egyre több kék-fehér sálas drukker tűnik fel. Miközben mi még a finn–magyar hokimeccs hatása alatt voltunk, a város másik fele futball-lázban égett: a helyi FC Zürich a Servette FC ellen játszott a svájci Szuperligában. A hazai drukkerek lógatták az orrukat, hiszen a genfiek 2–0-ra nyertek.
Elmondhatatlan érzés jelen lenni egy világbajnokságon. Nemcsak azt látja az ember, mi történik a jégen, hanem megtapasztalja azt is, hogyan fér meg egy zürichi estén a finn hoki, a magyar pálinka, két domokosi srác, egy Sportklub-sapka, egy csíki családtörténet – és egy közel négyszázezres város, amely közben teljes nyugalommal éli a maga életét.